Anyósom Árnyékában: Egy Család Széthullása a Kedvencek Miatt

– Miért nem tudsz úgy főzni, mint Zsuzsa? – csattant fel anyósom, miközben a vasárnapi ebédnél a tányéromra nézett. A kezem remegett, ahogy a kanalat letettem. Zsuzsa, Gábor felesége, mindig mindent tökéletesen csinált – legalábbis anyósom szerint. Én, Anna, csak egy voltam a sorban, aki sosem érhetett fel hozzá.

A férjem, Péter, csendben ült mellettem. Az asztal túloldalán Gábor és Zsuzsa nevetgéltek, mintha minden rendben lenne. De én tudtam: ebben a házban mindig is Gábor volt az első. Péter csak a második fiú volt, akit anyósom sosem tudott igazán szeretni. És én? Csak egy idegen maradtam.

Az első években próbáltam megfelelni. Főztem, takarítottam, mosolyogtam akkor is, amikor legszívesebben sírtam volna. De minden próbálkozásom falakba ütközött. Egy nap Péterrel veszekedtünk a konyhában.

– Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem akarok veszekedést – felelte halkan. – Anyám ilyen. Nem fog megváltozni.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? Elfogadni, hogy valaki sosem fog szeretni?

Aztán jött a betegség. Péter egyik reggel sápadtan ült az ágy szélén.
– Fáj a mellkasom – mondta.
Orvoshoz mentünk, és kiderült: szívproblémái vannak. Hirtelen minden megváltozott. Én lettem az ápolója, a támasza. De anyósom még ekkor sem engedett közelebb magához.

– Gábor is beteg volt gyerekkorában – mondta egyszer ridegen. – De ő mindig erős maradt.

Mintha Péter gyengesége is csak újabb ok lett volna arra, hogy ne szeresse őt igazán.

A családi összejövetelek egyre feszültebbek lettek. Gábor sikerei – új autó, előléptetés – mindig középpontban voltak. Péter csendben tűrte, én pedig egyre inkább magányosnak éreztem magam ebben a házban.

Egy este Péterrel ültem a kanapén.
– Szeretsz még? – kérdeztem halkan.
– Persze – felelte, de a hangja bizonytalan volt.
– Akkor miért érzem úgy, hogy minden nap egy kicsit elveszítelek?
Nem válaszolt. Csak nézett maga elé.

Aztán jött az igazi törés. Anyósom születésnapján Gáborék egy hatalmas ajándékot hoztak: egy wellness hétvégét kettesben az anyjukkal. Mi csak egy könyvet adtunk neki – amit persze félredobott.

– Látod? – súgta Péter nekem később. – Soha nem leszünk elég jók neki.

Aznap este Péter rosszul lett. Mentőt kellett hívni. A kórházban ültem mellette, miközben anyósom Gábort hívta telefonon.
– Gábor drágám, ugye jössz holnap meglátogatni? – kérdezte hangosan, mintha én ott sem lennék.

Péter hetekig lábadozott. Én mindent megtettem érte, de közben egyre inkább úgy éreztem: elveszítem önmagam ebben a harcban. Egy este sírva fakadtam a fürdőszobában.
– Miért nem vagyok elég jó? – suttogtam magamnak.

Aztán egy nap Péter hazajött egy döntéssel.
– Elköltözünk – mondta határozottan. – Nem akarom tovább ezt az életet.

Összepakoltunk, és albérletbe mentünk Budapesten. Az első hetek felszabadítóak voltak: végre csak mi ketten voltunk. De anyósom nem adta fel könnyen.

– Hogy tehettétek ezt velem? – hívott fel egyik este sírva. – Gábor sosem hagyna el!

Péter összetört. Éreztem rajta: bűntudata van. És én is bűntudatot éreztem – mintha én lennék az oka mindennek.

A kapcsolatunk megváltozott. Többet veszekedtünk, kevesebbet nevettünk. A betegség árnyéka és anyósom szavai ott lebegtek közöttünk.

Egy nap Péter hazajött munka után.
– Anyám kórházba került – mondta fáradtan.
Elmentünk hozzá. Ott volt Gábor is, Zsuzsa is. Anyósom rám se nézett.
– Csak Gábort akarom látni – mondta halkan.

Hazafelé menet csendben ültünk az autóban.
– Sajnálom – mondta Péter végül. – Nem tudok kétfelé szakadni.

Éreztem: valami végleg eltört bennünk.

Azóta külön élünk. Néha találkozunk, beszélgetünk, de már nem ugyanaz. A favoritizmus mérge mindent tönkretett: a házasságomat, az önbizalmamat, az álmaimat.

Most itt ülök egyedül a régi lakásban, és csak azt kérdezem magamtól: vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol mindenki csak a múlt sebeit hordozza? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki sosem fogadott el igazán?