Anyósom árnyékában: Egy családi ház ára
– Nem akarok erről többet hallani! – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalra csapta a bögrét. A kávé kilöttyent, barna foltot hagyva a terítőn. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt érezne velem.
– Gábor, kérlek, csak hallgass végig – próbáltam halkan, de remegő hangon folytatni. – Anyukád nem rosszat akar, csak…
– Csak manipulálni akar minket! – vágott közbe. – Mindig ezt csinálja.
A szívem összeszorult. Ilona néni, az anyósom, mindig is erős egyéniség volt. Amióta Gáborral együtt vagyunk, éreztem a jelenlétét minden döntésünkben. De most valami egészen másról volt szó.
Előző este történt. Ilona néni meghívott minket vacsorára, mint annyiszor. A húsleves gőzölgött, a falon régi családi fotók sorakoztak. A vacsora végén letette a kanalat, rám nézett azokkal a szúrós, mégis fáradt szemeivel.
– Naomi, Gábor – kezdte –, gondolkodtam. Ti fiatalok vagytok, nektek kellene már a ház. Én úgyis csak egyedül vagyok itt…
Gábor felkapta a fejét.
– Anyu, miről beszélsz?
– Átírathatnánk a házat a nevetekre. De lenne egy feltételem – mondta halkan.
Éreztem, hogy megfagy a levegő.
– Milyen feltétel? – kérdeztem óvatosan.
– Hogy maradhassak itt életem végéig. És… hogy minden hónapban segítsetek nekem anyagilag is. Tudjátok, a nyugdíj kevés…
Azt hittem, örülni fogok ennek az ajánlatnak. Hiszen évek óta albérletben élünk, minden forintot félreteszünk egy saját lakás reményében. De valami nem stimmelt. Ilona néni hangjában ott bujkált valami kimondatlan félelem vagy talán zsarolás.
Aznap este Gábor egész úton hallgatott hazafelé. Én pedig csak forgolódtam az ágyban.
Most, másnap reggel, újra előjött a téma.
– Nem akarom, hogy anyám irányítsa az életünket – mondta Gábor halkan.
– De hát ez lehetőség is lehetne… – próbáltam érvelni. – Gondolj bele: végre lehetne saját otthonunk!
– És cserébe minden hónapban fizethetünk neki? Meg aztán… ha egyszer meghal…
Nem mondta ki, de mindketten tudtuk: akkor majd jönnek a testvérek, az örökösödési harcok. Gábor öccse, Zsolt már most is haragszik ránk mindenért.
Aznap délután Ilona néni felhívott.
– Naomi drágám, gondolkodtatok már? Tudod, nekem csak ti vagytok…
A hangja megremegett. Hirtelen megsajnáltam. Egyedül él egy nagy házban, minden napja ugyanaz. De vajon tényleg segíteni akarunk neki? Vagy csak belehúz minket egy olyan helyzetbe, amiből nincs kiút?
Este leültünk Gáborral beszélgetni.
– Mi van akkor, ha elfogadjuk? – kérdeztem halkan.
– Akkor soha nem leszünk igazán szabadok – felelte keserűen. – Mindig ott lesz az elvárás. És Zsolt is biztosan balhét csinál majd.
– De ha nem fogadjuk el…
– Akkor meg hálátlanok vagyunk.
Csend lett köztünk. Aztán Gábor megszorította a kezem.
– Naomi, én veled akarok lenni. Akárhogy döntünk is.
Másnap reggel Ilona néni váratlanul beállított hozzánk. Kezében süteményes doboz, arcán aggodalom.
– Ne haragudjatok, hogy így jövök – mondta –, de nem tudok aludni emiatt.
Leültünk a nappaliban. Ilona néni hosszan beszélt magányról, félelmekről, arról, hogy nem akar teher lenni senkinek. De közben mégis azt éreztem: mostantól minden lépésünket figyelné.
– Nem akarom elveszíteni a családotokat – mondta könnyes szemmel.
Gábor felállt.
– Anya, mi szeretünk téged. De ez így túl nagy teher nekünk is.
Ilona néni sírva fakadt. Éreztem, ahogy bennem is összetörik valami. Hiszen ő is csak fél: attól, hogy magára marad; attól, hogy elfelejtik; attól, hogy nincs már rá szükség.
Aznap este órákig beszélgettünk Gáborral. Mérlegeltük a lehetőségeket: elfogadjuk az ajánlatot és vállaljuk az anyagi terheket és az örökös figyelmet? Vagy nemet mondunk és vállaljuk a bűntudatot?
Végül úgy döntöttünk: beszélünk Zsolttal is. Talán együtt könnyebb lesz megtalálni a megoldást.
De még most sem tudom biztosan: mi lenne a helyes döntés? Meddig tartozunk felelősséggel a szüleink iránt? És mikor jön el az a pont, amikor már magunkat kell választanunk?
Néha azon gondolkodom: vajon más magyar családokban is ilyen nehéz ezekről beszélni? Ti mit tennétek a helyemben?