Anyósom árnyékában – Egy családi igazságtalanság története

– Már megint csak egy kiló lisztet hozott, Zoli – mondtam halkan, miközben az asztalra tettem a csomagot. A férjem rám nézett, fáradtan sóhajtott, és csak ennyit mondott:
– Tudom, Dóri. Majd megoldjuk valahogy.

De én nem akartam már megoldani. Nem akartam többé csendben lenyelni azt a keserűséget, amit anyósom minden látogatásával újra és újra belém csepegtetett. Mert míg nekünk csak néhány alapélelmiszert hozott, addig a sógornőm, Réka minden hónapban borítékban kapott pénzt. Nem is keveset – egyszer véletlenül megláttam, amikor Réka büszkén mutatta a barátnőjének a kávézóban.

Az egész akkor kezdődött, amikor Zolival összeházasodtunk. Anyósom, Ilona néni, mindig is szerette a rendet és az irányítást. Azt hittem, ha kedves leszek hozzá, ha segítek neki a kertben, ha minden ünnepen meghívom vacsorára, akkor majd elfogad. De nem így lett. Réka volt a szeme fénye – a kisebbik lánya, aki mindig mindent megkapott. Én pedig csak a „meny”, akinek örülnie kellene, hogy egyáltalán szóba állnak vele.

Egyik este, amikor már harmadszor főztem krumplilevest egymás után, mert másra nem futotta, Zoli odajött hozzám a konyhába.
– Dóri, beszéljünk anyámmal. Nem lehet ez így tovább.
– És mit mondjunk? Hogy igazságtalan? Hogy Rékának pénzt ad, nekünk meg csak lisztet?
– Igen. Pontosan ezt.

Féltem ettől a beszélgetéstől. Tudtam, hogy Ilona néni nem fogja könnyen adni magát. De Zoli mellettem állt, és ez erőt adott.

Vasárnap délután átmentünk hozzájuk. Az asztalon friss kalács illatozott, Réka éppen új kabátját mutogatta.
– Nézd, anya! Igazi bőr! – nevetett fel.
Ilona néni büszkén simogatta meg a vállát.
– Megérdemled, kicsim.

Zoli ekkor megszólalt:
– Anya, szeretnék valamit megbeszélni veled.
Ilona néni arca egy pillanatra elkomorult.
– Mondd csak.
– Úgy érezzük Dórival, hogy nem bánsz velünk igazságosan. Réka pénzt kap tőled minden hónapban, mi pedig csak élelmiszert. Nekünk is nehéz mostanában…

A csend szinte tapintható volt. Réka zavartan lesütötte a szemét.
Ilona néni szinte sziszegve válaszolt:
– Rékának szüksége van rá. Egyedül van, nincs férje, nincs gyereke. Ti ketten vagytok, segítitek egymást. Nektek elég az is, amit hozok.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Hát ennyit érünk? Hogy mi ketten vagyunk, az már luxus? Hogy mi is küzdünk a számlákkal, az nem számít?

Hazafelé Zoli némán vezetett. Én pedig sírtam. Nem tudtam visszatartani tovább.
– Miért nem vagyunk elég jók neki? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom – felelte Zoli –, de én szeretlek téged. És nem hagyom, hogy ez tönkretegyen minket.

A következő hetekben próbáltam elengedni a dolgot. De minden alkalommal, amikor Ilona néni átjött egy zacskó liszttel vagy pár szem almával, újra feltépte bennem a sebeket. Egyre többször veszekedtünk Zolival is – ő próbált közvetíteni az anyja és köztem, de csak még jobban összezavarodott mindenki.

Egy nap Réka felhívott.
– Dóri, beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.
Találkoztunk egy parkban. Réka idegesen babrálta a sálját.
– Tudom, hogy haragszol rám…
– Nem rád haragszom – vágtam közbe –, hanem anyádra. De te is tudod, hogy ez nem igazságos.
Réka bólintott.
– Nézd… én sem kértem ezt. De anya mindig azt mondja, hogy nekem kell segítenie. Én… én szívesen lemondanék róla…
– Nem tőled várom ezt – mondtam halkan –, csak azt szeretném, ha végre látná: nekünk is szükségünk lenne rá. Vagy legalább arra, hogy ne érezzük magunkat kevesebbnek.

Réka megölelt. Akkor először éreztem azt, hogy talán mégis van remény.

Azóta eltelt pár hónap. Ilona néni nem változott sokat – de már nem várom el tőle. Zolival megtanultuk: nekünk kell összetartanunk. Néha még mindig fáj látni az igazságtalanságot, de már nem engedem, hogy felemésszen.

Vajon hányan élnek még ilyen árnyékban? Hányan érzik úgy nap mint nap, hogy hiába próbálnak megfelelni? Ti mit tennétek a helyemben?