Anyósom Árnyékában: Egy Élet a Saját Otthonomban Idegenként

– Már megint nem úgy hajtogattad össze a törölközőket, ahogy szoktam! – csattant fel Katalin néni hangja a fürdőszoba ajtajából. A kezem megállt a mozdulatban, a nedves törölköző szinte kicsúszott az ujjaim közül. Gábor, a férjem, épp csak egy pillantást vetett rám a folyosóról, majd gyorsan eltűnt a nappali irányába. Egyedül maradtam a szúrós tekintettel és a kimondatlan elvárások súlyával.

Amikor Gáborral eldöntöttük, hogy összeköltözünk, sosem gondoltam volna, hogy végül az anyósom házában kötünk ki. Az albérletárak az egekben voltak, én épp elvesztettem a munkámat egy leépítés miatt, Gábor pedig még csak most kezdett el dolgozni egy kis könyvelőirodában. Katalin néni felajánlotta, hogy lakjunk nála, amíg összeszedjük magunkat. Akkor még hálás voltam érte.

Az első hetekben mindenki igyekezett kedves lenni. Katalin néni minden reggel friss kávéval várt minket, sőt, még pogácsát is sütött. De ahogy telt az idő, egyre több szabály jelent meg: mikor lehet zuhanyozni, hogyan kell elpakolni a cipőket, melyik nap lehet mosni. És persze a törölközők: csakis hármasával hajtogatva, szín szerint rendezve.

Egy este Gáborral halkan beszélgettünk a szobánkban.
– Nem lehetne, hogy legalább a saját dolgainkat mi intézzük? – kérdeztem tőle óvatosan.
– Tudod, milyen anyám… – sóhajtott. – Ha nem úgy van minden, ahogy ő akarja, megsértődik. Most nincs időm vitatkozni vele.

A szívem összeszorult. Úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját életemben. Minden mozdulatomat figyelte valaki: ha túl sokáig maradtam fent este, ha nem ettem meg mindent ebédnél, vagy ha elfelejtettem köszönni reggel. Egyre gyakrabban sírtam titokban a fürdőszobában.

Egy vasárnap délután Katalin néni bejelentette:
– Holnap jönnek a barátnőim kártyázni. Ugye kitakarítod addig a nappalit?
– Persze – feleltem halkan.
– És ne felejtsd el leporolni a vitrint! A múltkor is poros volt.

Gábor csak vállat vont. „Anyám ilyen. Majd elmúlik.” De nem múlt el. Egyre rosszabb lett. Minden nap újabb elvárásokat támasztott velem szemben, mintha sosem lennék elég jó.

Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, felhívtam anyukámat.
– Anya, én ezt nem bírom tovább… – zokogtam bele a telefonba.
– Drágám, beszélj Gáborral! Ez nem normális. Nem szabad hagynod, hogy így bánjanak veled!

De Gábor csak annyit mondott:
– Most tényleg ezen kell veszekednünk? Örüljünk inkább, hogy van hol laknunk!

A következő napokban próbáltam láthatatlan lenni. Korábban keltem fel, hogy ne zavarjak senkit. Csendben mosogattam, takarítottam, főztem – mindent úgy csináltam, ahogy Katalin néni szerette volna. De belül egyre üresebbnek éreztem magam.

Egy este Katalin néni váratlanul bejött a szobánkba.
– Nem gondolod, hogy ideje lenne már munkát keresned? Nem élhettek örökké az én nyakamon!
A hangja hideg volt és éles. Gábor csak némán ült az ágyon.
– Próbálok… – suttogtam.
– Próbálj jobban! – vágta rá Katalin néni, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap este először fordult meg komolyan a fejemben: talán jobb lenne külön költözni. De hogyan? Pénzünk alig volt, Gábor pedig nem akart konfliktust az anyjával.

Egyik reggel aztán robbant a bomba. A konyhában álltam, amikor Katalin néni rám förmedt:
– Mit keresel még itt? Ha nem tetszik valami, mehetsz isten hírével!
A kezem remegett. Gábor ekkor lépett be.
– Anya! Elég legyen már! – kiáltotta először életében.
Katalin néni döbbenten nézett rá.
– Te is ellene vagy már? – kérdezte megtörten.
– Nem ellene vagyok… Csak szeretném, ha végre békén hagynád őt!

Aznap este Gábor először mondta ki:
– Menjünk el innen. Akár egy kis albérletbe is. Inkább nélkülözzünk egy kicsit, de legyen nyugtunk.

Két hét múlva már egy apró garzonban laktunk Újpesten. Kevés bútorunk volt, de végre szabadon lélegezhettem. Az első este csendben ültem az ablakban és néztem a város fényeit.

Vajon tényleg ilyen nehéz megtalálni az egyensúlyt tisztelet és önbecsülés között? Hányan élnek még ma is mások árnyékában – és mikor jön el az idő, hogy kiálljunk magunkért?