Anyósom árnyékában – Egy elveszett kapcsolat története
– Miért nem tudsz végre kedves lenni vele? – kérdezte Zsolt, a férjem, miközben az ablakon át bámultam ki a szürke, esős budapesti délutánon.
Nem válaszoltam. A szavak ott rekedtek a torkomban, mint egy túl nagy falat. Már megint a vasárnapi ebéd. Már megint Éva néni, az anyóspokol. Zsolt anyja mindig mindent jobban tudott. Mindig mindent jobban csinált. És én… én csak próbáltam túlélni minden egyes találkozást.
Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben köztünk. Az esküvőnk napján, amikor Éva néni odalépett hozzám, és azt mondta: „Vigyázz a fiamra, ő nagyon érzékeny”, valami megfagyott bennem. Mintha azt üzente volna: sosem leszek elég jó neki. És én ezt sosem tudtam elengedni.
Az évek során minden apró gesztusát gyanakvással figyeltem. Ha hozott egy tálca bejglit, biztos azért, mert szerinte én nem tudok sütni. Ha megdicsérte Zsoltot, hogy milyen ügyes a munkában, biztos azért, mert szerinte én nem támogatom eléggé. Minden szava mögött rejtett kritikát kerestem, és így is hallottam őket.
A családi ebédek mindig feszültek voltak. Zsolt próbált közvetíteni, de legtöbbször csak csendben ültünk egymás mellett, miközben Éva néni beszélt a régi időkről, a háborúról, arról, hogyan nevelte fel egyedül Zsoltot, amikor az apja meghalt. Én pedig csak ültem ott, és számoltam a perceket.
Egyik vasárnap különösen rosszul sikerült. Éva néni hozott egy régi családi fényképalbumot. „Nézd csak, Zsuzsi, itt van Zsolt első lépése!” – mondta mosolyogva. Én csak vállat vontam.
– Biztos nagyon aranyos volt – mondtam fásultan.
Éva néni arca elkomorult. – Tudod, Zsuzsi, én csak szeretném, ha te is része lennél ennek a családnak.
– Hát… – kezdtem volna valamit mondani, de inkább elhallgattam.
Zsolt rám nézett, szemében csalódottság csillant. Aznap este veszekedtünk. – Miért vagy ilyen rideg vele? Mit ártott neked? – kérdezte.
– Nem tudom! – kiáltottam vissza. – Egyszerűen nem bírom elviselni! Mindig úgy érzem, hogy lenéz!
– Ez nem igaz – mondta halkan Zsolt. – Csak szeretne közelebb kerülni hozzád.
De én nem hittem neki. Inkább magamba zárkóztam. Egyre ritkábban mentünk át hozzájuk. Egyre kevesebbet beszéltem Éva nénivel. Aztán jött a válás.
Zsolttal már hónapok óta alig beszéltünk egymással. A kapcsolatunk elfáradt. A válás után még egyszer találkoztam Éva nénivel a piacon. Megállt mellettem a zöldségesnél.
– Sajnálom, hogy így alakult – mondta halkan.
– Én is – feleltem gépiesen.
Aztán elment. Soha többé nem láttam.
Évek teltek el azóta. Új életet kezdtem, új kapcsolatban vagyok. De néha még mindig eszembe jut Éva néni. Most már látom: sosem adott okot arra, hogy így viselkedjek vele. Ő tényleg csak szeretett volna befogadni engem a családjába. Én voltam az, aki falakat húzott maga köré.
Most már értem: mennyire könnyű félreérteni valakit, ha az ember saját bizonytalanságaival küzd. Mennyire könnyű hibáztatni másokat a saját félelmeinkért.
Ha visszamehetnék az időben, máshogy csinálnám? Meg tudtam volna nyitni a szívemet Éva néni felé? Vagy örökre elveszítettem azt a lehetőséget?
Talán mindannyian hordozunk magunkban ilyen megbánásokat. Ti mit tennétek másképp egy elveszett kapcsolatban? Vajon van még esély helyrehozni azt, amit egyszer elrontottunk?