Anyósom árnyékában – Egy magyar család drámája a négy fal között
– Zsuzsa, most azonnal beszélnünk kell! – harsogott a telefonba anyósom, Ilona néni hangja, miközben épp a vacsorát kavargattam. A gulyás illata keveredett a konyhában a feszültséggel, ahogy letettem a fakanalat és remegő kézzel felvettem a telefont.
– Mi történt, Ilona néni? – kérdeztem óvatosan, de már éreztem, hogy valami nagy baj van.
– Nem bírom tovább egyedül! A lakásom penészes, a szomszédok hangosak, és az orvos is azt mondta, jobb lenne, ha nem lennék egyedül. Úgy döntöttem, hozzátok költözöm! – mondta határozottan, mintha csak arról lenne szó, hogy átjön egy kávéra.
A szívem kihagyott egy ütemet. A férjem, Gábor, épp akkor ért haza, és látta az arcomon a döbbenetet.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Anyukád… ide akar költözni – suttogtam.
Gábor arca elkomorult. Tudtam, mennyire szereti az édesanyját, de azt is tudtam, mennyire fontos neki a mi kis családi fészkünk nyugalma. Két gyerekünk van: a kilencéves Lilla és az ötéves Marci. A lakásunk háromszobás panel Újpalotán – nem éppen tágas, de eddig elfértünk benne. Most viszont minden megváltozni látszott.
Aznap este alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, miközben Gábor csendben bámulta a plafont.
– Szerinted mit csináljunk? – kérdeztem végül halkan.
– Nem tudom… – sóhajtott. – Anyám tényleg nincs jól. De…
– De mi lesz velünk? Hol fog aludni? Hogy fogunk így élni? – törtek ki belőlem a kérdések.
Másnap reggel Gábor beszélt az anyjával. Én közben Lillát és Marcit próbáltam felkészíteni az iskolára és az óvodára.
– Anya, Ilona mama tényleg ide fog költözni? – kérdezte Lilla aggódva.
– Még nem tudom, kicsim. De ha igen, mindent megteszünk, hogy mindenkinek jó legyen – próbáltam nyugtatni magamat is.
A következő napokban Ilona néni egyre többször hívott. Részletesen elmesélte minden baját: a szomszédja hangosan hallgatja a mulatóst, a lift állandóan elromlik, és már a boltba is nehezen jut le. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nincs menekvés.
A családi tanácskozás végül péntek este zajlott le. Gábor leültette Lillát és Marcit rajzolni a szobába, majd komoly arccal mellém ült az asztalhoz.
– Zsuzsa, beszélnünk kell. Anyám tényleg nem bírja tovább egyedül. Szerintem segítenünk kell neki…
– Értem én, Gábor, de hova tesszük? A gyerekek szobájába? Vagy mi költözzünk ki a nappaliba? És mi lesz a magánéletünkkel? – fakadtam ki.
Gábor csak hallgatott. Láttam rajta a bűntudatot és a tanácstalanságot.
Végül úgy döntöttünk, hogy hétvégén átmegyünk Ilona nénihez megnézni a helyzetet. A lakás valóban penészes volt, dohos szag terjengett mindenhol. Ilona néni fáradtnak tűnt és törékenynek.
– Nézzétek meg ezt! – mutatta a fürdőszoba sarkát. – Már mindenem fáj ettől a hidegtől és nedvességtől.
A gyerekek csendben álltak mögöttem. Marci megszorította a kezemet.
Hazafelé menet Gábor szinte suttogva mondta:
– Nem hagyhatjuk itt így…
Éreztem, hogy igaza van. De azt is tudtam, hogy ha Ilona néni hozzánk költözik, minden megváltozik majd. Nem lesz többé csendes reggeli kávé kettesben Gáborral; nem lesz többé esti filmnézés összebújva; minden mozdulatunkat figyelni fogja valaki más.
A következő héten elkezdtük átrendezni a lakást. A gyerekek szobájába került egy plusz ágy; a nappaliban helyet csináltunk Ilona néni holmijainak. Mindenki feszült volt. Lilla sírva fakadt egyik este:
– Anya, én nem akarom, hogy Ilona mama itt lakjon! Már így is alig férek el!
Próbáltam megnyugtatni:
– Tudom, kicsim… de most szüksége van ránk. Megpróbáljuk együtt megoldani.
Ilona néni beköltözése után minden nap újabb kihívásokat hozott. Mindenbe beleszólt: hogyan főzöm a levest („Zsuzsa drágám, ezt így szokás csinálni!”), mikor fürdetem a gyerekeket („Régen ilyenkor már aludtak!”), sőt még abba is, hogyan hajtogatom össze Gábor ingeit („Az én fiamnak mindig vasalt inge volt!”).
Egyik este Gáborral összevesztünk.
– Nem bírom tovább! – csattantam fel. – Mindenbe beleszól! Nincs egy perc nyugalmam sem!
– De hát mit csináljak? Ez az anyám! Nem tehetem ki az utcára! – vágott vissza Gábor.
– És mi lesz velünk? Mi lesz velem? Már nem érzem magam otthon ebben a lakásban! – zokogtam.
Aznap éjjel külön aludtunk. Másnap reggel Ilona néni csendben ült az asztalnál.
– Zsuzsa… tudom, hogy nehéz velem. De én csak segíteni akarok…
Néztem őt: idős volt és magányos. De én is fáradt voltam és kimerült.
Végül leültünk hármasban beszélgetni. Elmondtam Ilona néninek, hogy szükségem van saját térre; hogy szeretném, ha bizonyos dolgokban én dönthetnék; hogy fontos nekem a családi béke is.
Ilona néni bólintott:
– Megpróbálok visszafogni magam… csak ne érezzem magam feleslegesnek.
Azóta lassan javultak a dolgok. Megtanultunk együtt élni: kompromisszumokat kötöttünk, határokat húztunk. Néha még mindig nehéz – de már tudunk beszélgetni róla.
Most itt ülök egy csésze kávéval az ablakban és azon gondolkodom: Vajon hány magyar család küzd ugyanezzel? Hol húzzuk meg a határt segítség és önfeladás között? Ti mit tennétek a helyemben?