Anyósom árnyékában: Meddig tart a jóságom határa?
– Már megint te viszed el a szemetet, Zoli? – szólt oda Magdi anyja, Ilona néni, miközben épp a cipőmet húztam az előszobában. Hangjában ott bujkált az a leplezetlen elvárás, amitől már hónapok óta összeszorult a gyomrom.
– Igen, Ilonka néni, útba esik – próbáltam mosolyogni, de belül forrtam. Mióta Magdival összeházasodtunk, és megszületett a kisfiunk, Marci, Ilona néni szinte beköltözött hozzánk. Először csak segíteni akart, aztán lassan mindenbe beleszólt, minden apróságot rám bízott. Eleinte örültem, hogy közel van, hiszen Magdi sokat dolgozott, én pedig próbáltam jó vő lenni. De mostanra úgy éreztem magam, mint egy házicseléd.
Aznap este Magdi későn ért haza. Marci már aludt, én pedig a konyhában mosogattam. Ilona néni a nappaliban tévézett, hangosan kommentálva minden jelenetet. Amikor Magdi belépett, odasúgtam neki:
– Beszélnünk kellene anyukádról. Nem bírom már ezt a tempót.
Magdi fáradtan sóhajtott. – Tudom, Zoli. De most ne kezdjük el, jó? Holnap is dolgozom korán.
A következő napokban Ilona néni újabb feladatokat talált ki nekem: vigyem el őt orvoshoz, intézzem el a postát, javítsam meg a csöpögő csapot a lakásában. Egyik este, amikor már harmadszor mentem át hozzá egyetlen hét alatt, hogy megszereljem a villanykapcsolót, Marci odabújt hozzám:
– Apa, miért nem vagy itthon velem esténként?
Ez a kérdés jobban fájt bárminél. A fiam hiányolt. Az anyósom miatt nem tudtam vele lenni. Hazafelé menet azon gondolkodtam: hol húzódik a határ? Meddig kell mindent eltűrnöm csak azért, mert család vagyunk?
Egy vasárnap délután végül robbant a bomba. Ilona néni megint nálunk volt, és amikor Magdi megkérdezte tőle, hogy nem lenne-e jobb, ha kicsit kevesebbet jönne át, Ilona néni sértődötten felcsattant:
– Hát ezért szültem fel nektek mindent? Hogy most kidobjatok? Zoli legalább rendes velem!
Magdi rám nézett – abban a pillanatban éreztem, hogy most vagy soha. Mély levegőt vettem.
– Ilonka néni – kezdtem óvatosan –, nagyon örülünk, hogy segít nekünk. De nekem is van munkám, családom, és szeretnék több időt tölteni Marcival is. Néha úgy érzem, túl sok mindent vár el tőlem.
Ilona néni arca elvörösödött. – Tehát most már én vagyok a teher? Hát szép! – Felkapta a táskáját és kiviharzott.
A következő napokban csend lett. Ilona néni nem hívott fel, nem jött át. Magdi aggódott érte, én pedig bűntudattal küzdöttem – de közben végre volt időm Marcira és magunkra. Egy este Marci odabújt hozzám mesélés közben:
– Apa, most már többet vagy velem?
Elmosolyodtam és megsimogattam a fejét. – Igen, kisfiam.
Két hét telt el így. Egyik este Magdi könnyezve ült le mellém.
– Anyu azt mondta, hogy soha többé nem jön át hozzánk. Azt hiszi, hogy nem szeretjük.
– Szeretjük – mondtam halkan –, de nekünk is szükségünk van térre.
Másnap reggel becsöngetett Ilona néni. Zavartan állt az ajtóban.
– Zoli… beszélhetnénk?
Leültünk a konyhában. Sokáig hallgatott, aztán halkan megszólalt:
– Tudom, hogy túlzásba vittem. Csak… annyira egyedül érzem magam mióta meghalt az uram. Ti vagytok az egyetlen családom.
A szívem összeszorult. Megértettem őt – de azt is tudtam: ha nem húzom meg a határokat, sosem lesz nyugalmunk.
– Segítünk egymásnak – mondtam végül –, de mindenkinek kell saját tér is. Megbeszéljük együtt, mikor tudunk segíteni és mikor pihenünk.
Ilona néni bólintott. Azóta lassan javult minden: kevesebbet jött át, de amikor együtt voltunk, tényleg együtt voltunk.
Néha még mindig elgondolkodom: vajon meddig tart a jóságom határa? Tényleg mindig segítenünk kell a családnak – még akkor is, ha közben elveszítjük önmagunkat?