Anyósom házát építem – de ki építi az én családomat?

– Laci, kérlek, gyere már, nem bírom egyedül! – kiáltotta anyósom, Ilona néni, miközben a vakolatot próbálta lekaparni a régi falról. A nap perzselt, izzadság csorgott a homlokomon, és a kezem már régóta sajgott a kalapácstól. Mégis, valami egészen más fájt igazán: az, hogy megint itt vagyok, más házát építem, miközben a saját családom lassan szétesik.

A feleségem, Zsuzsa, csendben állt mellettem, kezében egy vödör vízzel. A tekintete mindent elárult: fáradt volt, csalódott és dühös. Kislányunk, Emese, az árnyékban játszott egy törött babával. Néha rám nézett, mintha azt kérdezné: „Apa, mikor jössz már velem játszani?”

– Laci, ha most nem csináljuk meg ezt a falat, sose lesz kész a nyaraló! – folytatta Ilona néni. – A fiadnak már odaadtam a lakást, most nekem is jár egy kis kényelem öreg napjaimra!

A szavak úgy vágtak belém, mint a penge. A sógorom, Gábor – Zsuzsa öccse – már rég beköltözött az új lakásba a barátnőjével. Mi pedig maradtunk a régi panelban, ahol minden este hallani lehetett a szomszéd veszekedését és a lift nyikorgását. Zsuzsa sokszor mondta: „Miért nem nekünk segít anyám? Miért mindig csak Gábornak?”

De most nem volt időm ezen gondolkodni. Ilona néni sürgetett, én pedig tettem a dolgom. Egy pillanatra megálltam, letettem a kalapácsot, és Zsuzsára néztem.

– Szerinted jól van ez így? – kérdeztem halkan.

– Nem – felelte röviden. – De mit tehetnénk? Ha nemet mondasz, te leszel a hálátlan veje.

A nap végére minden porcikám fájt. Hazafelé menet Emese elaludt az autóban. Zsuzsa csendben bámult ki az ablakon. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennünk.

Otthon leültem az erkélyre egy sörrel. Zsuzsa mellém ült.

– Laci, meddig fogod még ezt csinálni? Meddig lesz fontosabb anyám háza, mint a mi életünk?

Nem tudtam válaszolni. Gyerekkoromban apám mindig azt mondta: „A család az első.” De most úgy éreztem, mintha én lennék az utolsó.

Másnap reggel Ilona néni már hívott is: „Laci, ma is jössz ugye? Még annyi munka van!”

Zsuzsa rám nézett.

– Mondd meg neki, hogy ma nem érsz rá! – kérte.

De nem tudtam nemet mondani. Valami belém ivódott gyerekkoromból: tisztelni kell az időseket, segíteni kell a családnak. De ki segít nekem?

Az építkezés hetei alatt egyre feszültebb lett mindenki. Gábor egyszer sem jött segíteni. Anyósom csak panaszkodott: „Bezzeg Gábor mennyit dolgozik az irodában! Neki nincs ideje.”

Egy este Zsuzsa sírva fakadt.

– Laci, én ezt nem bírom tovább! Emese alig lát téged. Én is egyedül érzem magam. Miért nem állsz ki értünk?

A szavai mellbe vágtak. Hirtelen rájöttem: miközben másoknak próbálok megfelelni, elveszítem azt, ami igazán fontos.

Másnap reggel felhívtam Ilona nénit.

– Ma nem megyek át – mondtam határozottan.

– Hogyhogy? Hiszen még annyi munka van! – háborgott.

– Sajnálom. Most a saját családommal kell lennem.

Letettem a telefont. Zsuzsa rám nézett, és először hónapok óta mosolygott.

Aznap elmentünk Emesével játszótérre. Hallottam a nevetését, láttam Zsuzsa szemében a hálát. Este együtt vacsoráztunk, beszélgettünk – igazi család voltunk újra.

De tudtam: ezzel háborút indítottam Ilona nénivel. Másnap hosszú üzenetet kaptam tőle: „Nem számíthatok rád? Hálátlan vagy!”

Nehéz volt elviselni ezt a bűntudatot. De valahol mélyen éreztem: most először magamért és a szeretteimért döntöttem.

Azóta is gyakran eszembe jut: vajon jól tettem? Meddig kell mások kedvéért háttérbe szorítani magunkat? És vajon hány magyar családban történik ugyanez nap mint nap?

„Lehet-e egyszerre jó gyerek és jó szülő is lenni? Vagy választanunk kell? Ti mit tennétek a helyemben?”