„Anyósom mindent az öccsének adott – és a férjem semmit sem kapott: igazságtalanság vagy családi bosszú?”

– Ez nem lehet igaz! – szakadt ki belőlem, miközben a nappali sarkában álltam, és próbáltam elrejteni remegő kezeimet. A szoba tele volt: ott ült anyósom, Ilona néni, az öccse, Gergő, a férjem, András, és a két unoka is, akik még nem értették, mi történik. A levegő feszültséggel volt tele, mintha bármelyik pillanatban villám csaphatna le.

Ilona néni hangja halkan, de határozottan csendült fel: – Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a házat Gergő kapja. Andrásnak… nos, neki nem tudok semmit adni. – Egy pillanatra rám nézett, mintha bocsánatot kérne, de aztán elfordította a tekintetét.

András arca elfehéredett. – Anya, ezt most komolyan mondod? – kérdezte halkan. – Én is a fiad vagyok.

– Tudom, fiam – sóhajtott Ilona néni –, de Gergőnek nagyobb szüksége van rá. Te már felépítetted az életedet. Neked ott van Anna és a gyerekek. Gergő még mindig keresi a helyét.

Éreztem, ahogy bennem forr a düh. Hát ezért dolgoztunk annyit? Azért segítettünk minden hétvégén a ház körül? Azért ápoltuk Ilona nénit, amikor beteg volt? Hogy végül mindent Gergő kapjon?

A sógorom zavartan lesütötte a szemét. – Nem akartam… – kezdte.

– Dehogynem! – vágtam közbe. – Mindig is ezt akartad! Mindig te voltál az anyád kedvence! Miért kell Andrásnak mindig háttérbe szorulnia?

A családtagok döbbenten néztek rám. Tudtam, hogy most átléptem egy határt, de nem bírtam tovább hallgatni ezt az igazságtalanságot.

András megfogta a kezem. – Anna, hagyjuk… Nem éri meg veszekedni.

De én nem tudtam elengedni. Az egész életemet végigkísérte az érzés, hogy valahogy mindig kívülálló vagyok ebben a családban. Hogy sosem fogadnak el igazán. Most pedig végleg bebizonyosodott: hiába minden erőfeszítésünk.

Ilona néni könnyeivel küszködve nézett ránk. – Nem akarok veszekedést. Ez az én döntésem.

– És mi lesz velünk? – kérdeztem remegő hangon. – Mi lesz Andrással? Ő is a maga fia!

A szoba csendbe burkolózott. Csak a falióra kattogása hallatszott.

Később, amikor már hazaértünk, András némán ült az ágy szélén. Meg akartam vigasztalni, de ő csak maga elé bámult.

– Tudod, Anna – mondta végül –, egész életemben próbáltam megfelelni anyámnak. Mindig azt hittem, ha elég jó leszek, egyszer majd engem is ugyanúgy szeret, mint Gergőt. De most már látom: ez sosem fog megtörténni.

Leültem mellé és átöleltem. – Nem a ház számít, András. Hanem az igazság.

– De akkor miért fáj ennyire? – suttogta.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton az járt a fejemben: vajon tényleg csak a pénzről szól ez az egész? Vagy valami mélyebb ok húzódik meg Ilona néni döntése mögött?

Másnap reggel Gergő hívott telefonon.

– Anna… beszélhetnénk? Szeretném elmondani az én oldalamat is.

Találkoztunk egy kávézóban. Gergő idegesen kavargatta a kávéját.

– Tudod, sosem akartam elvenni Andrástól semmit – kezdte. – De anya mindig azt mondta, hogy nekem kell továbbvinni a házat. Hogy én vagyok az utolsó reménye… Mióta apa meghalt, anya teljesen rám támaszkodik.

– És András? Ő nem számít? – kérdeztem keserűen.

– Ő mindig erős volt. Mindig mindent megoldott egyedül. Anya szerint neki nincs szüksége segítségre.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg igazságtalan Ilona néni döntése? Vagy csak más szemszögből kellene néznem?

Este András csendben ült mellettem.

– Anna… lehet, hogy tényleg nem számít a ház. De jó lenne egyszer azt érezni, hogy én is fontos vagyok valakinek ebben a családban.

Megszorítottam a kezét.

– Nekünk fontos vagy. És talán egyszer anyád is rájön erre.

Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon tényleg csak az örökség miatt érzem ezt az űrt magamban? Vagy arról van szó, hogy mindannyian szeretetre vágyunk – és néha pont attól nem kapjuk meg, akitől a legjobban várnánk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen igazságtalanságot? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?