Anyósom Nyugdíjba Vonulása: Egy Eladó Ház és Egy Család Széthullása

– Te tényleg el akarod adni a házat, mama? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal idegesen dobolva a viaszosvászon terítőn. Az anyósom, Ilona, a kávéját kavargatta, és egy pillanatra rám nézett, mintha csak most venné észre, hogy ott vagyok.

– Mit tehetnék? – sóhajtott fel. – Egyedül vagyok, nincs már erőm a kerthez, a tető is beázik. A nyugdíjból nem futja mindenre.

A férjem, Gábor, az ablaknál állt, hátat fordítva nekünk. Tudtam, hogy őt is bántja a dolog, de nem szólt semmit. Az utóbbi időben egyre többet hallgatott. Azt mondta, nem akar közénk állni, de én éreztem: már rég ott van.

A ház, amiről szó volt, Gábor gyerekkorának színtere. Ahol együtt ünnepeltük az első karácsonyunkat, ahol a fiunk, Marci először szaladt végig a folyosón. Most Ilona el akarja adni, hogy egy kényelmesebb lakásba költözzön a városban. Én meg csak azt érzem: valami végleg elveszik.

– Mi lesz velünk? – kérdeztem halkan. – Hová megyünk majd hétvégén? Hol lesznek a családi ebédek?

Ilona vállat vont. – Majd máshol. Nektek is van lakásotok.

De az nem ugyanaz. A mi panelunkban nincs kert, nincs diófa, nincs az a régi sparhelt, amin Ilona mindig gulyást főzött. És főleg: nincs múlt.

Aznap este Gábor csendben ült mellettem az ágyon. – Nem tudom rávenni anyámat – mondta végül. – Ő döntött így.

– De miért most? Miért ilyen hirtelen?

– Azt mondja, elege van mindenből. Hogy neki is jár egy kis nyugalom.

Éreztem, hogy haragszom rá. Nem csak Ilonára, hanem Gáborra is. Hogy nem áll ki mellettünk. Hogy nem érzi át, mennyire fontos nekem ez a ház – talán még fontosabb is, mint neki.

Másnap Ilona bejelentette: már jönnek is megnézni a házat. Egy fiatal pár, akik vidékről költöznének fel Budapestre. A szívem összeszorult.

– Nem lehetne legalább megvárni az őszt? – kérleltem.

– Nem – vágta rá Ilona. – Most kell lépni. Az árak is jók.

Gábor ekkor végre megszólalt:

– Mama, gondolj már ránk is! Ez nem csak a te otthonod!

Ilona arca megkeményedett. – Dehogynem! Én dolgoztam meg érte! Én tartottam rendben! Ti csak jöttetek-mentetek.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Hirtelen minden sérelem felszakadt bennem: amikor Ilona kritizálta a főzésemet; amikor azt mondta, nem vagyok elég jó anya; amikor Gábort mindig hozzá mérte.

Aznap este veszekedtünk Gáborral. – Miért nem tudsz egyszer az én oldalamra állni? – sírtam.

– Mit akarsz tőlem? Ez az anyám! Nem hagyhatom magára!

– És engem?

Csend lett köztünk. Marci álmában felsírt a szomszéd szobában.

A következő hetekben mindenki ideges volt. Ilona egyre többet járt lakásokat nézni; mi pedig próbáltuk elkerülni a témát. De minden vasárnap ott ültünk nála ebédnél, és mindannyian tudtuk: ez az utolsó nyár ebben a házban.

Egyik délután Marci odaszaladt hozzám a kertben:

– Anya, ugye mindig jöhetünk még ide játszani?

Nem tudtam mit mondani neki.

A házat végül eladták. Ilona beköltözött egy újépítésű lakásba Zuglóban. Meghívott minket az első vasárnapra – de ott már nem volt diófa árnyéka, csak egy erkély és néhány muskátli.

Azóta is próbálok jóban lenni vele. De valami eltört bennem. Néha azon kapom magam: irigylem tőle azt a bátorságot, amivel csak magára gondolt. Vajon én is képes lennék így dönteni? Vagy örökre másokhoz kötöm magam?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki csak magára gondol – még ha családtag is?