Anyósom születésnapja: Egy ünnep, ami majdnem mindent tönkretett

– Már megint én? – sóhajtottam magamban, miközben a konyhapult fölé hajolva próbáltam kitalálni, hogyan fér el tizenkét ember egy négyfős asztalnál. A telefonom pittyegett: „Ne felejtsd el, hogy Éva néni gluténmentes!” – írta a férjem, Gábor. Persze, mintha nem tudnám. Minden évben ugyanaz: karácsony, húsvét, névnapok, születésnapok – mind nálunk. És mindig én főzök, díszítek, mosogatok.

Azt hittem, idén talán más lesz. De amikor anyósom, Ilona néni felhívott, hogy „ugye nem gond, ha idén is nálatok ünnepeljük a születésnapomat?”, csak annyit tudtam mondani: „Természetesen, Ilonka néni.” Pedig legszívesebben azt mondtam volna: „Elég volt!”

A készülődés napján már reggel hétkor talpon voltam. A húsleves fortyogott, a töltött káposzta illata belengte a lakást. Gábor persze még aludt. Amikor végre felkelt, csak annyit kérdezett: „Kell valamiben segítenem?” – de már tudtam, hogy ez csak udvariasság. Mire kimondtam volna, hogy igen, már vissza is vonult a nappaliba a laptopjával.

A gyerekek – Dóri és Marci – veszekedtek a szobájukban. „Anyaaa! Marci elvette a rajzomat!” – kiabált Dóri. Próbáltam higgadt maradni, de éreztem, ahogy egyre feszültebb leszek. A konyhában közben odaégett a piskóta.

Délután négyre mindenki megérkezett. Ilona néni hozta magával az elvárásait is: „Ugye lesz mákos bejgli? Tudod, az az igazi házi.” Persze, hogy lesz – gondoltam keserűen –, hiszen ki más csinálná meg? A sógornőm, Zsuzsa már az ajtóban panaszkodott: „Jaj, nálunk sosem lehetne ilyen rendet tartani!” – mondta úgy, hogy közben körbenézett és biztosan észrevette a sarokban tornyosuló játékokat.

Az asztalnál Ilona néni minden fogás után megjegyzéseket tett: „A húsleves lehetne egy kicsit sósabb.” „A töltött káposzta tavaly mintha jobb lett volna.” Próbáltam mosolyogni, de belül forrtam. Gábor csak csendben kanalazott, mintha ott sem lenne.

A desszertnél robbant a bomba. Zsuzsa egyszer csak megszólalt: „Te mindig mindent magadra vállalsz, de miért nem kérsz segítséget?” Mire Ilona néni rávágta: „Mert ő ilyen! Mindig is szeretett mindent kézben tartani.” Ekkor nem bírtam tovább:

– Nem! Nem szeretek mindent kézben tartani! Fáradt vagyok! Elegem van abból, hogy mindenki természetesnek veszi, hogy én csinálok mindent! – tört ki belőlem.

Csend lett. Gábor rám nézett, mintha most látna először. Ilona néni megsértődött: „Én csak jót akartam…” Zsuzsa zavartan piszkálta a villáját.

A gyerekek is elhallgattak. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Felálltam az asztaltól és kimentem az erkélyre. A hideg levegő arcul csapott. Hallottam, ahogy bent halkan beszélgetnek.

Pár perc múlva Gábor utánam jött.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem vettem észre, mennyire nehéz ez neked.
– Nem baj – feleltem fáradtan. – Csak néha jó lenne, ha valaki észrevenné.

Végül visszamentünk. Ilona néni bocsánatot kért: „Nem akartalak megbántani.” Zsuzsa felajánlotta, hogy segít elpakolni. A gyerekek is odajöttek megölelni.

Az este végére mindenki csendesebb lett. De bennem ott maradt a kérdés: vajon miért olyan nehéz kimondani, ha valami túl sok? Miért gondolja mindenki természetesnek az áldozatot?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni csendben?