„Anyósom újra férjhez akar menni? Nem engedem!” – Egy magyar család titkai és harcai

– Linda néni, ugye nem gondolja komolyan ezt az egészet? – szólt bele a telefonba Gábor, a vejem, hangjában feszültséggel. Az ablaknál álltam, a tavaszi napfényben fürdőző panelházak között, és éreztem, ahogy a szívem összeszorul.

– Mire gondolsz, Gábor? – kérdeztem halkan, de már tudtam, mire megy ki a játék.

– Hát erre az egész… izére. Hogy maga randizgatni akar! Most, hogy végre Emília is révbe ért, nem lenne ideje kicsit visszavenni? Ki fog főzni, mosni, segíteni nekünk, ha maga csak magával foglalkozik?

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint egy hideg zuhany. Ötvenéves vagyok. Nem érzem magam öregnek. Sőt! Egyre inkább úgy érzem, hogy most kezdődhet valami új. De Gábor szemében csak egy házvezetőnő vagyok – ingyen.

Emília, a lányom, mindig is a legjobb barátnőm volt. Huszonöt évesen szültem őt, és azóta mindent együtt csináltunk. Együtt sírtunk, nevettünk, főztünk, takarítottunk ebben a kétszobás lakásban. Most ő is huszonöt lett – pont annyi, mint én voltam akkor. És most férjhez ment Gáborhoz.

Az esküvő után nálunk maradtak pár hónapra, amíg összegyűjtik a pénzt egy saját lakásra. Én örültem nekik – legalább nem vagyok egyedül. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább azt éreztem: nem vagyok többé Linda, csak „anya”, „anyós”, „háziasszony”.

Aztán jött az a bizonyos este. A barátnőm, Zsuzsa hívott át egy kávéra. Ott volt Laci is – Zsuzsa régi ismerőse. Jóképű, ötvenöt éves férfi, özvegy. Egész este beszélgettünk. Aztán Laci elkérte a számomat.

Másnap reggel Emília furcsán nézett rám.

– Anya… ki az a Laci? – kérdezte óvatosan.

– Egy kedves férfi. Talán randizni fogunk – mondtam mosolyogva.

Emília arca elkomorult.

– De hát… mi lesz velünk? Gábor is mondta, hogy szükségünk van rád. Nem hagyhatsz itt minket csak úgy!

Akkor értettem meg: számukra én nem vagyok többé önálló ember. Csak egy biztos pont, aki mindig ott van, ha kell egy meleg vacsora vagy tiszta ruha.

A következő napokban Gábor egyre többször tett megjegyzéseket:

– Linda néni, elfogyott a kedvenc levesem…
– Linda néni, nem találom a vasalt ingemet…
– Linda néni, Emília fáradt volt ma, jó lenne, ha ön vinné le a szemetet…

Egy este aztán robbant a bomba. Laci elhívott vacsorázni egy belvárosi étterembe. Felvettem a legszebb ruhámat – azt, amit még sosem mertem hordani. Gábor és Emília épp vacsoráztak a nappaliban.

– Hova készülsz ilyen csinosan? – kérdezte Gábor gúnyosan.

– Randim lesz – feleltem határozottan.

– Maga komolyan gondolja ezt? Ebben a korban? Nem lenne jobb inkább velünk lenni?

Emília csak hallgatott. Láttam rajta: ő sem tudja, mit mondjon.

Az este csodálatos volt. Laci figyelmes volt, bókolt nekem. Újra nőnek éreztem magam – nem csak anyának vagy házvezetőnőnek.

De amikor hazaértem, Gábor már várt rám a konyhában.

– Linda néni… beszélnünk kell. Nézze… maga fontos nekünk. De gondoljon bele: hol találunk még egy ilyen házvezetőnőt? Maga mindent megcsinál! És hát… Emíliának is szüksége van magára. Nem lehet csak úgy kilépni ebből! Maga már nem fiatal lány!

A hangja kemény volt, de mögötte félelem lapult: mi lesz velük nélkülem?

Akkor tört el bennem valami.

– Gábor! Én nem vagyok házvezetőnő! ÉN IS EMBER VAGYOK! Jogom van boldognak lenni! Jogom van újrakezdeni! Nem fogom feláldozni az életemet csak azért, mert maguknak kényelmes!

Gábor döbbenten nézett rám. Emília sírva fakadt.

– Anya… én csak féltelek…

– Tudom kicsim – öleltem meg –, de most már magamért is élnem kell.

Azóta sok minden megváltozott. Gábor és Emília végre elkezdtek önállósodni: főznek maguknak, mosnak, takarítanak. Én pedig Laci oldalán újra megtaláltam önmagam.

De néha még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: Vajon önző vagyok-e, ha végre magamra gondolok? Vagy minden nőnek joga van újrakezdeni ötven felett is?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak akkor érünk valamit nőként, ha másokat szolgálunk?