Anyósom váratlan látogatása – avagy hogyan lett egy csésze kávéból családi vihar

– Már megint nem gondoltál rám, ugye? – csattant fel Ilona, miközben a bejárati ajtóban állt, kabátját még le sem vette. A hangja éles volt, mint a novemberi szél, ami a házunk előtt süvített. Megdermedtem. A kezem még mindig a mosogatórongyon pihent, ahogy az ebéd utáni tányérokat törölgettem. Gábor a nappaliban ült, fejét a telefonjába temetve, mintha semmit sem hallana.

– Szia, Ilona néni – próbáltam mosolyogni, de a hangom remegett. – Nem is tudtam, hogy jössz.

– Hát persze, mert nem is szóltam előre – felelte szárazon. – De hát család vagyunk, nem? Az ember csak úgy beugorhat a fiához és a menyéhez.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Ilona szeret váratlanul érkezni, de mindig éreztem mögötte valami rejtett szándékot. Mintha próbára akarna tenni: vajon elég jó vagyok-e a fiának? Vajon megfelelek-e az ő elvárásainak?

– Kérsz egy kávét? – kérdeztem végül, de már késő volt. Ilona arca elkomorult.

– Most már ne fáradj! – legyintett. – Látom, mennyire örülsz nekem.

Gábor ekkor végre felnézett a telefonjából.

– Mi történt? – kérdezte unottan.

– Semmi – mondtam gyorsan, de Ilona már belekezdett:

– Az történt, hogy a menyednek eszébe sem jutott megkínálni egy csésze kávéval! Régen bezzeg az én időmben… – kezdte volna a szokásos monológját, de Gábor közbevágott:

– Tényleg, Zsuzsa! Miért nem kínáltad meg anyut?

A torkomban gombóc nőtt. Hányszor hallottam már ezt a szemrehányást? Hányszor éreztem magam kívülállónak ebben a családban?

– Épp most akartam… csak meglepett, hogy itt vagy – próbáltam magyarázkodni.

Ilona sóhajtott.

– Mindegy. Én csak azt szeretném, ha úgy bánnál velem, mint a saját anyáddal.

Ez volt az a mondat, ami mindent felborított bennem. Az én anyám már öt éve nincs velünk. Ha élne, biztosan minden nap felhívna, és sosem érezném magam ilyen magányosnak ebben az új családban.

– Sajnálom – suttogtam.

Ilona azonban nem hagyta annyiban.

– Tudod, Zsuzsa, én mindig próbáltam jó anyós lenni. De néha úgy érzem, te nem is akarsz igazán része lenni ennek a családnak.

Gábor rám nézett. A tekintetében csalódottság volt.

– Anyu csak jót akar – mondta halkan. – Néha tényleg lehetnél kedvesebb vele.

Ekkor valami eltört bennem. Az egész napos feszültség, az állandó megfelelési kényszer egyszerre szakadt rám.

– És velem ki kedves? – fakadtam ki. – Ki kérdezi meg tőlem valaha is, hogy hogy érzem magam? Hogy nekem milyen nehéz volt elveszíteni az anyámat? Hogy mennyire próbálok mindenkinek megfelelni?

Csend lett. Ilona zavartan nézett rám, Gábor pedig lesütötte a szemét.

– Nem akartam bántani – mondta Ilona halkan. – Csak… hiányzik az a régi családi hangulat. Amikor mindenki együtt volt, és mindenki tudta a dolgát.

– Az már elmúlt – feleltem fáradtan. – Most más idők vannak. És én is csak ember vagyok.

Ilona lassan felvette a kabátját.

– Akkor most megyek is. Ne zavarjalak tovább.

Az ajtó hangosan csapódott be mögötte. Gábor némán állt mellettem.

– Miért kellett ezt? – kérdezte végül.

– Mert elegem van abból, hogy mindig én vagyok a hibás mindenért – válaszoltam könnyeimmel küszködve.

Aznap este órákig nem szóltunk egymáshoz. A lakásban csak az óra kattogása hallatszott. Próbáltam visszaidézni az elmúlt éveket: hány apró sértés gyűlt már össze bennem? Hány el nem mondott szó maradt bennem?

Másnap reggel Gábor odajött hozzám.

– Sajnálom, hogy rád haragudtam – mondta halkan. – Talán tényleg túl sokat várok el tőled… De anyu is nehéz eset.

Bólintottam. Tudtam, hogy mindannyian sérültek vagyunk valahol belül. Hogy mindenkinek vannak elvárásai és fájdalmai.

Azóta próbálok másképp hozzáállni Ilonához. Néha sikerül, néha nem. De egy biztos: egy csésze kávé néha többet jelent puszta vendégszeretetnél. Néha egy egész élet fájdalmait és vágyait sűríti magába.

Vajon tényleg lehet valaha igazi béke két nő között egy családban? Vagy örökre ott maradnak ezek a kimondatlan sérelmek? Ti mit gondoltok erről?