Anyósom „zseniális” ötlete: Add át a megtakarításunkat, és a lakást a lányunk nevére írja – De örökké nem fogok ott lakni

– Nem értem, miért nem bíztok bennem! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a húsleves gőze szinte elhomályosította a nappalit. A kanál megállt a kezemben, ahogy a szavai a levegőben lógtak. Férjem, Gábor, csak némán bámulta a tányérját, mintha ott keresné a választ.

Az egész ott kezdődött, amikor Nova megszületett. Imádtam a munkámat a könyvtárban, és bár boldogan maradtam otthon vele, minden nap számoltam vissza: mikor térhetek vissza dolgozni? De ki vigyáz majd Novára? Óvodába csak három és fél évesen akartuk vinni, addig valami más megoldást kellett találni. A bébiszitter gondolata felmerült, de amikor megláttuk az árakat, Gáborral egymásra néztünk: ezt nem engedhetjük meg magunknak.

Ekkor jött Ilona néni az „ötletével”. Egy vasárnapi ebédnél, amikor Nova épp az ölében játszott egy régi fababával, Ilona néni letette a kanalat és rám nézett:

– Figyeljetek ide. Nekem már nincs sok hátra ebben a lakásban. Ha odaadnátok nekem a megtakarításotokat – tudom, hogy van egy kis pénzetek félretéve –, én cserébe Novára íratom a lakást. Így biztosítva lesz a jövője.

A szívem összeszorult. Egyszerre volt benne valami nagylelkűség és valami fenyegető. Gábor azonnal feszengeni kezdett.

– Anya, ez… ez nem ilyen egyszerű – mondta halkan.

– Miért ne lenne az? – vágott vissza Ilona néni. – Én már nem fogok örökké élni. Legalább tudom, hogy jó helyre kerül mindenem.

Éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. A megtakarításunkat évekig gyűjtöttük: minden forintot gondosan félretettünk, hogy egyszer saját otthonunk lehessen. Most pedig azt várják tőlünk, hogy mindent feladjunk egy ígéretért?

Aznap este Gáborral órákig vitatkoztunk.

– Szerinted tényleg átírná Nova nevére? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem tudom – sóhajtott. – Anyám mindig is szerette az ilyen nagyvonalú gesztusokat… de emlékszel, amikor tavaly is megígérte, hogy segít nekünk az autóval? Aztán mégis meggondolta magát.

A bizonytalanság lassan beférkőzött közénk. Minden nap újabb kérdéseket hozott: mi lesz, ha Ilona néni meggondolja magát? Mi lesz, ha Nova felnőttként sosem akar abban a lakásban élni? És mi lesz velünk, ha elveszítjük mindenünket?

A következő héten Ilona néni újra felhozta a témát.

– Nem akarok nyomást gyakorolni rátok – mondta látszólag kedvesen –, de gondoljatok bele: mennyi mindent megspórolhatnátok! Nem kellene albérletet fizetnetek, Nova jövője biztosítva lenne…

– És mi lesz veled? – kérdeztem halkan.

– Hát… még egy darabig itt maradok – legyintett. – De aztán majd ti döntitek el, mit kezdtek vele.

Éreztem, hogy valami nincs rendben. Az egész ajánlat túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. És ott volt bennem az iszonyatos bűntudat: ha nemet mondok, hálátlan menye vagyok; ha igent mondok, kockára teszem a családom biztonságát.

Egyik este Gábor későig dolgozott. Nova már aludt, én pedig ültem a konyhában és bámultam a megtakarítási füzetünket. Eszembe jutott apám arca: „Soha ne add oda mindenedet senkinek” – mondta mindig. De hát Ilona néni család… vagy mégsem?

Másnap reggel Gábor fáradtan ült le mellém.

– Beszéltem anyámmal – mondta halkan. – Azt mondta, ha nem adjuk oda a pénzt, akkor nem írja át a lakást Novára.

– Zsarol minket? – kérdeztem döbbenten.

– Nem tudom… de úgy érzem, igen.

A feszültség egyre nőtt. Már nem csak Ilona nénivel volt konfliktusunk: egymással is egyre többet vitatkoztunk. Minden döntésünk mögött ott lebegett az árnyék: vajon jól tesszük-e?

Egyik nap Nova belázasodott. Aznap minden másodlagossá vált: csak az számított, hogy mellette legyek. Amikor éjjel végigsimítottam izzadt homlokát, rájöttem: mindegy, hány négyzetméter jut neki örökségként. Az számít, hogy biztonságban legyen – most és mindig.

Másnap reggel felhívtam Ilona nénit.

– Sajnálom – mondtam remegő hangon –, de nem adjuk oda a megtakarításunkat. Nem kockáztathatom Nova jövőjét egy ígéretért.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Hát jó – mondta végül hűvösen –, akkor majd én döntök arról, mi lesz a lakással.

Letettem a telefont és sírtam. Nem csak egy lakásról mondtam le: egy családi kötelék szakadt meg bennem. Gábor átölelt, de éreztem rajta is a veszteséget.

Azóta is sokszor elgondolkodom: vajon jól döntöttem? Megéri-e feladni egy lehetséges örökséget azért, hogy megőrizzük önállóságunkat és biztonságunkat? Vagy csak túl óvatos voltam?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bízni valakiben feltétel nélkül – még akkor is, ha családtag?