„Anyu, elég volt!” – Egy magyar meny és az anyós harca a határokért
– Már megint itt vagy, Ilona néni? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a hűtő ajtaját becsaptam. A tej, amit reggel vettem, már félig hiányzott. A konyhapulton frissen főzött húsleves illata terjengett, de nem az én főztöm volt.
Ilona néni, a férjem édesanyja, éppen a nappaliban hajtogatta össze a tiszta ruhákat. Rám sem nézett, csak annyit mondott: – Gondoltam, segítek egy kicsit. Olyan sokat dolgoztok mindketten.
A torkomban dobogott a szívem. Már hónapok óta tartott ez az egész. Eleinte hálás voltam, hogy segít: bevásárolt, főzött, néha még a fürdőszobát is kitakarította. De aztán egyre többször jött át – akkor is, amikor nem voltunk otthon. A saját lakásomban kezdtem idegennek érezni magam.
A férjem, Gábor mindig csak legyintett: – Anyám ilyen. Szeret gondoskodni rólunk. Ne vedd magadra.
De én egyre kevésbé tudtam elnézni ezt. Egyik este, amikor hazaértem a munkából, Ilona néni a hálószobánkban pakolta át a szekrényt. Megfagyott bennem a vér.
– Mit csinál itt? – kérdeztem remegő hangon.
– Csak rendet rakok egy kicsit. Olyan sok felesleges holmitok van – válaszolta mosolyogva.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Gábor mellettem halkan szuszogott, én pedig azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudom megvédeni a saját teremet? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert zavarnak az anyósi „segítségek”?
Egy hónapig hallgattam. Próbáltam elkerülni Ilona nénit, de ő mindig megtalálta a módját, hogy bejöjjön. Volt, hogy csak egy cetlit hagyott: „Főztem levest, puszi: Ilona.” Máskor a hűtőben találtam meg a gondosan becsomagolt rántott húst.
Aztán egy péntek délután történt valami, ami mindent megváltoztatott. Videóhívásom volt egy fontos ügyféllel – otthonról dolgozom egy reklámügynökségnél –, amikor Ilona néni egyszer csak benyitott a nappaliba.
– Kislányom, hol tartod a vasalót? – kérdezte hangosan.
Az ügyfél arca elkerekedett a képernyőn. Én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.
– Gábor, ezt így nem lehet tovább csinálni! – mondtam sírva. – Ez a mi otthonunk! Nem akarom minden nap azt érezni, hogy bármikor bejöhet valaki!
Gábor először csak nézett rám értetlenül.
– De hát anyám csak segíteni akar…
– Nem! Ez már nem segítség! Ez tolakodás! – kiabáltam. – Szükségem van arra, hogy biztonságban érezzem magam a saját lakásomban!
Hosszú csend következett. Végül Gábor bólintott.
– Igazad van. Megbeszéljük vele.
Másnap reggel Ilona néni már ott volt nálunk, mintha semmi sem történt volna. Gábor próbált beszélni vele, de ő csak legyintett:
– Ugyan már! Régen minden család együtt élt! Ti fiatalok olyan érzékenyek vagytok…
Éreztem, hogy ha most nem lépek, soha nem lesz vége ennek. Mély levegőt vettem.
– Ilona néni… kérem, adja vissza a lakáskulcsot! – mondtam határozottan.
Először csak döbbenten nézett rám. Aztán az arca eltorzult.
– Hát ilyen hálátlan vagy? Mindent értetek csinálok! Hát ezért neveltem fel a fiamat?
Gábor próbált közbelépni:
– Anyu, kérlek…
De Ilona néni már sírt.
– Nincs rám többé szükségetek… Értem én…
A kulcsot végül letette az asztalra és szó nélkül elment. Napokig nem hallottunk róla. Gábor magába roskadt; én pedig egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot.
A családi ebédek feszültté váltak. A sógornőm, Zsuzsa is nekem támadt:
– Hogy lehettél ilyen kegyetlen? Anyu egész életében csak segített!
Senki sem értette meg igazán, min mentem keresztül. Hónapokba telt, mire Ilona néni újra szóba állt velem – de már soha nem lett olyan köztünk a viszony, mint régen.
Mégis tudom: helyesen cselekedtem. Mert mindenkinek joga van ahhoz, hogy biztonságban érezze magát otthon. Még akkor is, ha ezért harcolni kell.
Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg én voltam túl érzékeny? Vagy egyszerűen csak ki kellett állnom magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?