„Anyu, még mindig nem törölted le a port?” – Egy magyar édesanya vallomása önmagáról és családjáról

– Anyu, még mindig nem törölted le a port a polcról? – hallatszott Eszter hangja a nappaliból, miközben én a konyhában álltam, kezemben egy bögre kihűlt kávéval. A hangja éles volt, mint a kés, és minden alkalommal, amikor így szólt hozzám, egy kicsit összébb húztam magam.

Nem válaszoltam rögtön. A kávé keserű volt, de legalább volt valami íze. Az utóbbi időben úgy éreztem, mintha minden színt és ízt elvesztettem volna az életemből. Egy éve költöztem be ide, miután a férjem meghalt. A lakásom túl nagy lett volna egyedül, és a fiam, Gábor azt mondta: „Gyere hozzánk, anyu, jó lesz neked itt.” Akkor még elhittem neki.

Most viszont minden nap ugyanaz: reggel felkelek, megfőzöm a kávét, kitakarítok, főzök, mosogatok. Eszter, a menyem, mindig talál valamit, amit rosszul csináltam. „A porszívózás nem elég alapos”, „A leves túl sós”, „A ruhák nem elég puhák”. Gábor ritkán szól bele – ő dolgozik egész nap, este pedig fáradtan ül le a tévé elé.

Ma reggel azonban valami eltört bennem. Amikor Eszter újra rám szólt a por miatt, hirtelen úgy éreztem, hogy megfulladok. Letettem a bögrét, és odamentem hozzá.

– Eszter – kezdtem halkan –, tudod, néha úgy érzem, mintha csak egy cseléd lennék itt.

Felkapta a fejét. – Ezt most miért mondod? Mi csak azt szeretnénk, ha rend lenne.

– De én is ember vagyok – mondtam remegő hangon. – Nekem is vannak érzéseim. Nem csak takarítani és főzni tudok.

Gábor ekkor lépett be az ajtón. Látta rajtunk a feszültséget.

– Mi történt? – kérdezte.

Eszter rám nézett, aztán Gáborhoz fordult: – Anyukád azt mondja, hogy ő csak cselédnek érzi magát.

Gábor zavartan nézett rám. – Anyu… ne vedd magadra. Tudod, hogy szeretünk.

– Szerettek? – kérdeztem halkan. – Akkor miért érzem magam ennyire egyedül?

Csend lett. Eszter karba tette a kezét, Gábor pedig a padlót nézte. Éreztem, hogy könny szökik a szemembe.

– Én egész életemben értetek éltem – folytattam. – Mindig ti voltatok az elsők. Most meg… mintha már nem is számítanék.

Eszter sóhajtott. – Nézd, Ilona néni… nekünk is nehéz. Kicsi a lakás, sok a munka…

– Tudom – vágtam közbe. – De én is csak ember vagyok. Néha jó lenne egy kedves szó. Egy ölelés. Vagy csak annyi: „Köszönöm.”

Gábor közelebb lépett hozzám. – Sajnálom, anyu… tényleg nem akartuk, hogy így érezd magad.

De már késő volt. A szavak kimondva ott lebegtek közöttünk, mint valami láthatatlan fal.

Aznap este bezárkóztam a kis szobámba. Elővettem egy régi fényképet: rajta Gábor még kisfiúként ölelt át engem, mosolygott rám tiszta gyermeki szeretettel. Akkoriban még biztos voltam benne, hogy fontos vagyok neki.

Most viszont csak egy árnyék vagyok ebben a házban. Egy láthatatlan nő, aki mindent megtesz másokért, de közben lassan elveszíti önmagát.

Másnap reggel Eszter kopogott az ajtómon.

– Ilona néni… beszélhetünk?

Bólintottam.

– Sajnálom a tegnapit – mondta halkan. – Tényleg hálásak vagyunk mindenért… csak néha túl sok minden összejön.

– Értem én – feleltem fáradtan. – Csak… szeretném néha érezni, hogy nem vagyok teher.

– Nem vagy az – mondta Eszter, és először mióta itt lakom, megölelt.

A könnyek újra kibuggyantak belőlem. Talán most először értettük meg egymást igazán.

De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy újra megtaláljam önmagam? Vagy örökre ebben az árnyékban maradok?

Mit gondoltok? Ti mit tennétek az én helyemben?