„Apa, csak azt akartam, hogy büszke legyél rám” – Egy magyar lány története, aki túl korán nőtt fel
– Anya, szerinted apa eljön ma? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel a bögrém peremét simogattam. Anyám éppen a kávéfőzőt próbálta beindítani, de a keze remegett. Nem nézett rám, csak halkan sóhajtott.
– Nem tudom, Lili. – A hangja fáradt volt, mintha minden szóval egy kicsit öregedne. – Talán majd máskor.
De én tudtam, hogy nem jön. Már hónapok óta nem jött. Azóta, hogy egy szombat reggel apám becsapta maga mögött az ajtót a panelház negyedik emeletén, és csak annyit mondott: „Majd jelentkezem.” Nem jelentkezett. Anyám sírt egész hétvégén, én pedig a szobámban ültem, és a falat bámultam. Nyolc éves voltam akkor.
Aztán jöttek a hétköznapok: reggelente anyám sietve öltöztetett, a hajamat lófarokba fogta, és mindig azt mondta: „Lili, légy jó kislány az iskolában.” Én igyekeztem. Mindig igyekeztem. Minden dolgozatom ötös lett, minden tanító néni engem dicsért. De amikor hazaértem, csak a csend fogadott. És anyám fáradt arca.
Egyik este, amikor már sötétedett, anyám a kanapén ült és a tévét bámulta üres tekintettel. Odamentem hozzá.
– Anya, ha még jobban tanulok, szerinted apa visszajön?
Anyám rám nézett, és könnyek csillogtak a szemében.
– Nem rajtad múlik, kicsim. – De én nem hittem neki. Biztos voltam benne, hogy valamit rosszul csináltam.
A következő hetekben még többet tanultam. A szomszéd Marika néni néha áthívott játszani az unokájával, de én inkább otthon maradtam és olvastam vagy rajzoltam. Egyik délután Marika néni átjött hozzánk.
– Juditka – szólt anyámnak –, Lili olyan csendes lett mostanában. Nem kéne egy kicsit levegőzniük?
Anyám csak vállat vont.
– Majd ha lesz időnk…
De sosem volt időnk. Anyám két munkahelyen dolgozott: délelőtt a bölcsődében takarított, délután pedig egy kisboltban árult. Én sokszor egyedül vacsoráztam. Néha hallottam, ahogy éjjel sír a fürdőszobában.
Aztán eljött az első nap az új iskolában. Mindenki ott volt: anyukák, apukák, nagyszülők. Én is ott álltam az ünneplő ruhámban, fehér blúzban és fekete szoknyában. Néztem a többi gyereket – mindegyik mellett ott állt az apja is. Én csak anyámat fogtam kézen.
– Lili, ne nézz így körbe – suttogta anyám.
– Csak azt nézem… hátha apa mégis eljön – válaszoltam halkan.
De nem jött el. Aznap este sírva aludtam el.
Az évek teltek. Az osztályban mindig én voltam a legjobb tanuló. A tanárok dicsértek, az igazgató is megjegyezte egyszer: „Lili példás diák.” De én csak azt akartam hallani: „Büszke vagyok rád.” Apámtól akartam hallani.
Tizenhárom évesen egyszer váratlanul felhívott telefonon.
– Szia, Lili! – A hangja idegenül csengett.
– Szia… apa! – majdnem elcsuklott a hangom.
– Hogy vagy? – kérdezte gyorsan.
– Jól… Tanulok…
– Az jó… – hosszú csend következett. – Majd kereslek még.
De nem keresett.
A gimnáziumban már nem vártam csodát. Anyám közben újra férjhez ment – Tamás bácsi rendes ember volt, de sosem tudtam igazán közel engedni magamhoz. Ő próbált segíteni matekban, néha elvitt fagyizni is, de bennem mindig ott volt az űr: miért nem az igazi apám ül mellettem?
Egyik este veszekedést hallottam a hálószobából:
– Judit, nem lehet így élni! Lili sosem fog elfogadni! – kiabált Tamás bácsi.
– Hagyd rá! Majd kinövi! – válaszolta anyám fojtottan.
Én pedig a takaróm alatt zokogtam csendben.
Az érettségi előtt egy hónappal váratlanul megjelent apám a házunk előtt. Egy régi Ladával állt meg, kiszállt és bizonytalanul nézett körbe. Anyám épp akkor ért haza munkából.
– Mit keresel itt? – kérdezte ridegen.
– Csak látni akartam Lilit… – motyogta apám.
Éppen akkor léptem ki az ajtón.
– Szia apa! – mondtam halkan.
Rám nézett, mintha idegent látna.
– Megnőttél…
– Érettségizek idén…
– Sok sikert… – ennyit mondott csak, majd visszaült az autóba és elhajtott.
Aznap este anyám odajött hozzám a szobába.
– Lili… ne haragudj rá! Ő ilyen…
– Nem haragszom – hazudtam –, már nem számít.
De számított. Minden nap számított.
Az egyetemen kollégiumba kerültem Budapesten. Ott ismertem meg Gábort. Ő volt az első fiú az életemben, aki tényleg figyelt rám. Együtt tanultunk vizsgákra, együtt főztünk tésztát a közös konyhában. Egy este megkérdezte:
– Miért vagy mindig ilyen komoly?
Sokáig hallgattam, aztán kibukott belőlem:
– Mert félek attól, hogy akit szeretek, egyszer csak eltűnik…
Gábor átölelt és azt mondta:
– Én nem fogok eltűnni.
De én nem tudtam hinni neki igazán. Mindig ott motoszkált bennem a félelem: ha valaki túl közel jön hozzám, úgyis elveszítem.
Az egyetem után visszaköltöztem Debrecenbe anyámhoz – Tamás bácsi időközben meghalt rákban. Anyám összetört lett újra; én próbáltam tartani benne a lelket. Közben Gábor is Debrecenbe költözött miattam. Együtt béreltünk lakást egy panelban.
Egyik este Gábor vacsorát főzött nekem születésnapomra. Gyertyafényes asztal várt otthon; anyám is átjött ünnepelni. Egyszer csak csöngettek. Kinyitottam az ajtót… és ott állt apám. Megőszült, megtört ember volt már.
– Boldog születésnapot… – nyújtott át egy csokor virágot ügyetlenül.
Megdermedtem; anyám mögöttem állt döbbenten.
– Most mit akarsz? – kérdeztem keményen.
– Csak látni akartalak… Tudom, hogy hibáztam…
Anyám közbevágott:
– Most már késő! Hol voltál eddig? Amikor Lilinek szüksége lett volna rád? Amikor sírt minden este?
Apám lehajtotta a fejét.
– Sajnálom…
Éreztem magamban a dühöt és a szomorúságot egyszerre. De már nem akartam sírni miatta. Csak annyit mondtam:
– Már nincs rád szükségem…
Becsuktam előtte az ajtót. Gábor átölelt hátulról; anyám sírt csendben a konyhában.
Aznap este sokáig gondolkodtam: vajon tényleg képes vagyok-e megbocsátani? Vagy örökre bennem marad ez az űr?
Most harmincéves vagyok; két gyerekem van Gábortól. Minden este megölelem őket lefekvés előtt és azt mondom: „Büszke vagyok rád.” Mert tudom, milyen érzés hiába várni erre a mondatra valakitől.
Néha mégis elgondolkodom: ha apám akkor másképp dönt… vajon más ember lennék ma? Ti mit gondoltok: lehet-e pótolni egy elveszett gyermekkort? Vagy örökre velünk maradnak ezek a sebek?