„Apa, mi a nevem?” – Egy magyar család története a bizonytalanságban
– Anya, miért sírsz? – kérdezte a kisfiam, Bence, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezem a homlokomon. Az ablakon túl szürke novemberi eső kopogott, a lakótelepi házak között sárga fények villantak fel. Gábor épp akkor csapta be maga mögött az ajtót, hangosan, ahogy mindig, amikor dühös vagy csalódott.
– Semmi baj, kicsim – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott. Bence közelebb húzódott hozzám, kis kezével megsimogatta a karomat. – Csak egy kicsit elfáradtam.
De nem csak fáradt voltam. Teljesen elveszettnek éreztem magam. Soha nem gondoltam volna, hogy huszonhat évesen már anyuka leszek. Gáborral két éve voltunk együtt, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Egyikünk sem tervezte – én még be sem fejeztem az egyetemet, ő pedig épp akkor veszítette el az állását a gyárban. Az első reakcióm a pánik volt.
– Most mi lesz velünk? – kérdeztem tőle azon az estén, amikor először mutattam meg neki a pozitív tesztet.
– Majd megoldjuk – mondta Gábor, de a hangja bizonytalan volt. – Te vagy az én kis csodám…
Aztán jöttek a hónapok: vizsgálatok, pénzügyi gondok, anyám aggódó telefonjai. A barátaim sorra eltűntek mellőlem – ki akarna egy terhes lánnyal bulizni? Gábor egyre többet dolgozott alkalmi munkákon, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal és a félelmeimmel.
A szülés nehéz volt. Bence koraszülött lett, két hétig inkubátorban feküdt a Heim Pálban. Minden nap ott ültem mellette, néztem az apró testét, és csak azt ismételgettem magamban: „Kicsim, te vagy az én kis csodám.”
Hazakerültünk végre, de semmi sem lett könnyebb. Gábor ideges lett minden apróságon; ha sírt a baba, rám förmedt: – Miért nem tudod megnyugtatni? Miért nem alszik rendesen?
Éjszakánként Bence sírására keltem, ringattam órákig. Néha úgy éreztem, mintha egyedül lennék ebben az egészben. Anyám próbált segíteni, de csak annyit mondogatott: – Bezzeg az én időmben…
Egy este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült. Veszekedni kezdtünk.
– Te akartad ezt a gyereket! – vágta a fejemhez.
– Nem igaz! Együtt döntöttünk! – sírtam el magam.
– Én csak azt akartam, hogy boldogok legyünk… De most minden tönkrement!
Aznap éjjel Bence láza felszökött. Rettegve rohantam vele az ügyeletre. Az orvos megnyugtatott: csak vírusos fertőzés. De ahogy ott ültem a kórházi folyosón, egyedül, Bence testét szorítva magamhoz, rájöttem: senki nem készített fel erre.
A következő hetekben minden nap küzdelem volt. Gábor egyre kevesebbet volt otthon; amikor mégis, csak némán ült a tévé előtt vagy telefonját nyomkodta. Néha azt hittem, már nem is szeret minket.
Egy délután anyám átjött főzni. Bence épp aludt.
– Kislányom, te nem vagy boldog – mondta halkan.
– Nem tudom… Talán nem vagyok jó anya – suttogtam.
Anyám megölelt. – Senki sem születik tökéletes anyának. De ha szereted a fiadat, már jó úton jársz.
Aznap este Bence felébredt és rám mosolygott. A szemeiben ott volt minden reményem és félelmem egyszerre.
Másnap reggel Gábor összepakolt néhány ruhát.
– Elmegyek pár napra Pécsre dolgozni – mondta halkan. – Kell egy kis idő magamnak is.
Nem tartóztattam. Csak néztem utána az ablakból, ahogy eltűnt a panelházak között.
Azóta ketten vagyunk Bencével. Minden nap tanulom az anyaságot: hogyan kell türelmesnek lenni, hogyan lehet egyszerre szeretni és félni valakitől ennyire. Néha úgy érzem, összeroppanok a felelősség alatt; máskor pedig büszke vagyok magamra, hogy képes vagyok egyedül is helytállni.
Ma reggel Bence odabújt hozzám és azt kérdezte:
– Anya, miért hívsz engem csodának?
Elmosolyodtam és megsimogattam a haját.
– Mert te vagy az én kis csodám…
De belül még mindig ott motoszkál a kérdés: vajon elég vagyok-e neki? Vajon egyszer majd büszke lesz rám? Ti mit gondoltok: lehet valaki jó szülő akkor is, ha néha úgy érzi, maga sem tudja ki ő ebben az új életben?