Apám árnyékában: Az én életem vagy az ő álmai?

– Hányszor mondjam még el, Anna, hogy nem várhatod örökké! – apám hangja visszhangzott a konyhában, miközben a kávéját kavargatta. A kanál csattogása idegesítően éles volt a csendben. – Harminc éves vagy, és még mindig csak álmodozol! Mikor lesz már unokám?

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ma este sem lesz béke. Anyám a sarokban ült, szótlanul, mintha a csempét bámulná, de valójában minden szavunkat hallgatta. A testvérem, Gábor már régen elköltözött, őt sosem fojtogatta ennyire apánk akarata. De én… én maradtam. És most úgy éreztem, mintha egyre szűkebb lenne körülöttem a levegő.

– Apa, kérlek… – próbáltam halkan, de ő közbevágott.

– Ne kérj! Dönts végre! Vagy családot alapítasz, vagy ne számíts rám többé! Nem fogom tovább fizetni az albérletedet sem. – A hangja kemény volt, de a szemeiben valami félelem villant át.

Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: tényleg ennyire fontos neki az unoka? Vagy csak attól fél, hogy nélkülem üres lesz az élete? Vajon én vagyok az egyetlen kapaszkodója?

Másnap reggel anyám csendben mellém ült az ágyra.

– Tudod, hogy apád csak jót akar neked – suttogta. – Ő így nőtt fel. Neki ez a boldogság.

– De mi van az én boldogságommal? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Anyám csak megsimogatta a hajam, de nem válaszolt.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Anna, minden oké otthon? – kérdezte aggódva.

– Apám ultimátumot adott – mondtam ki végül. – Ha nem házasodom meg és nem vállalok gyereket, nem segít tovább.

Zsuzsa felsóhajtott.

– Tipikus magyar apa… nálunk is ugyanez ment. De te mit akarsz?

Ez volt az a kérdés, amitől mindig összezavarodtam. Mit akarok én? Egyáltalán tudom még?

Az életem eddig apám elvárásai körül forgott. Jó tanuló voltam, egyetemre mentem, rendes munkám van. De sosem voltam szerelmes úgy igazán. Nem akartam csak azért férjhez menni és gyereket szülni, mert „így kell”.

Aznap este újra szóba került a téma vacsoránál.

– Anna, beszéltem a régi kollégámmal, az ő fia is most vált el, de nagyon rendes fiú… – kezdte apám.

– Apa! – kiáltottam rá. – Nem akarok vakrandizni! Nem akarok csak azért férjhez menni, hogy neked megfeleljek!

A villa hangosan csattant a tányéron. Anyám összerezzent.

– Akkor mit akarsz? – kérdezte apám dühösen.

– Azt akarom, hogy elfogadj olyannak, amilyen vagyok! Hogy ne zsarolj pénzzel! Hogy ne érezzem magam kevesebbnek csak azért, mert más az utam!

Apám arca eltorzult. Felállt az asztaltól és kiviharzott a szobából.

Aznap este anyámmal ültem a konyhában.

– Miért ilyen makacs? – kérdeztem halkan.

– Mert fél – mondta anyám. – Fél attól, hogy elveszít téged. Hogy ha nem lesz unokája, akkor vége mindennek.

Napokig nem beszéltünk apámmal. A lakásban feszültség vibrált. Egyik este Gábor hívott fel.

– Hallottam apáról… Ne hagyd magad zsarolni! – mondta határozottan. – Én is eljöttem otthonról emiatt. Te is meg tudod csinálni!

De én rettegtem. Mi lesz velem egyedül? Hogyan fizetem ki az albérletet? Mi lesz anyámmal?

Egy hét múlva apám leült mellém.

– Anna… Én csak azt akarom, hogy boldog légy. De félek attól, hogy ha nem lesz családod, magányos maradsz…

– Lehet, hogy igazad van – válaszoltam halkan –, de hadd döntsem el én!

Sírni kezdett. Először láttam sírni apámat.

Azóta eltelt három hónap. Kivettem egy kis garzont Zuglóban. Nehéz volt az első hónap: minden fillért be kellett osztanom. De valahogy könnyebb lett a lelkem.

Anyám néha meglátogat. Apámmal még mindig feszült a viszonyunk, de már nem zsarol pénzzel. Néha ír egy-egy üzenetet: „Vigyázz magadra!” vagy „Hiányzol.” Talán egyszer majd megérti: az én boldogságom nem attól függ, hogy megfelelek-e az ő álmainak.

Sokszor gondolkodom: vajon önző vagyok-e? Vagy csak végre önmagamat választottam? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg lehet egyszerre szeretni és nemet mondani arra, aki felnevelt?