Apám visszatért – de ki az igazi apám?

– Nem akarok vele találkozni, anya! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalra csaptam a bögrém. A tea kilöttyent, de nem érdekelt. Anyám csak állt ott, szorongatta a kezében a telefonját, és nézett rám azokkal a fáradt, szürke szemeivel.

– Zsófi, ő az apád. Megérdemel egy esélyt – mondta halkan.

– Az apám Laci! – vágtam vissza dühösen. – Ő volt ott, amikor beteg voltam, amikor érettségiztem, amikor sírtam az első szerelmem után. Hol volt akkor a nagy tengerész?

Anyám sóhajtott, leült velem szemben. A konyhában csend lett, csak a hűtő zúgott. A falon a régi családi fotók: én kisgyerekként, Laci ölében, anyám mosolyogva mellettünk. Egyetlen kép sem volt a vér szerinti apámról.

Gyerekkoromban anyám mindig azt mondta: „Apád követi az álmait.” Tengerész volt, hajózott a Dunán és néha a tengeren is. Azt képzeltem, hogy valahol messze, idegen kikötőkben gondol rám. De öt éves voltam, amikor elment, és soha nem jött vissza. Csak képeslapokat küldött néha: egy híd Hamburgból, egy naplemente Splitből. Soha nem írt hosszú leveleket, soha nem kérdezte meg, hogy vagyok.

Aztán jött Laci. Anyám új szerelme. Először utáltam. Idegen volt, túl hangos, túl közvetlen. De aztán… egyszer csak ott volt mindenhol. Ő tanított biciklizni a panelház mögötti parkolóban. Ő jött el velem az első szülői értekezletre. Ő főzte nekem a kedvenc paprikás krumplimat, amikor influenzás voltam.

Most huszonhárom éves vagyok. Egyetemista Budapesten, albérletben lakom két barátnőmmel. Ritkán járok haza Szolnokra, de Laci mindig felhív: „Zsófikám, van elég pénzed? Küldjek egy kis csomagot?”

És most anyám azt mondja: „Visszajött az apád.”

– Mit akar tőlem? – kérdeztem keserűen.

– Csak beszélni veled – felelte anyám. – Megbánta. Sokat gondolt rád.

Felnevettem. – Most? Huszonhárom év után?

Anyám sírni kezdett. Nem tudtam rá haragudni. Tudom, hogy neki is fájt mindez. De én… én csak dühös voltam.

Aznap este felhívott Laci.

– Hallottam anyádtól… – kezdte óvatosan.

– Nem akarom látni – mondtam neki is.

– Zsófi… én sosem akartam helyettesíteni őt. De ha úgy érzed… hogy neked én vagyok az apád… az nekem mindennél többet jelent.

Elcsuklott a hangom. – Te vagy az apám – suttogtam.

Másnap mégis elmentem találkozni a vér szerinti apámmal. Egy kávézóban várt rám Szolnok főterén. Ősz haja volt, mély ráncok az arcán. Felállt, amikor meglátott.

– Zsófi… – mondta halkan.

Leültem vele szemben. Hosszú percekig csak néztük egymást.

– Sajnálom – mondta végül. – Gyáva voltam. Féltem attól, hogy nem tudok jó apa lenni.

– És most? Most miért jött vissza? – kérdeztem.

– Megöregedtem. Rájöttem, mennyi mindent elveszítettem. Szeretném jóvátenni…

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre sajnáltam és haragudtam rá.

– Laci az apám – mondtam ki végül halkan.

Bólintott. – Tudom. És hálás vagyok neki érte.

Csendben ültünk tovább. Aztán elmesélte az életét: magányos volt a hajón, sokszor gondolt rám, de mindig halogatta a visszatérést. Most már bánja.

Hazafelé menet sírtam a buszon. Nem tudtam eldönteni, hogy megbocsássak-e neki vagy sem.

Otthon Laci várt rám egy tányér gulyáslevessel.

– Minden rendben lesz, Zsófikám – mondta csendesen.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: Vajon tényleg lehet két apja az embernek? Vagy csak egyetlen igazi van? Ti mit tennétek a helyemben?