Árnyak a küszöbön: Egy magyar család széthullása

– Hol voltál ilyen sokáig? – csattant fel Katalin hangja, ahogy becsuktam mögöttem a bejárati ajtót. A panelház folyosóján még visszhangzott a lépteim zaja, de odabent már csak a konyhai neon zümmögése és a feleségem fojtott dühét éreztem.

– Dolgoztam – feleltem halkan, de már tudtam, hogy nem hisz nekem. Az asztalon kihűlt paprikás krumpli, a tévében halkan ment a híradó. A két fiam, Gergő és Marci, a szobájukban veszekedtek valamin – talán a számítógép miatt, talán csak úgy, ahogy kamaszok szoktak.

Katalin leült velem szemben. – Ne hazudj, Laci. Látom rajtad. Napok óta nem vagy itt velünk. Mi történt?

A kezem remegett, ahogy a pohár vizet felemeltem. A torkom összeszorult. Tudtam, hogy most kell kimondanom – nincs több halogatás.

– Szerelmes lettem – mondtam ki végül, és éreztem, ahogy a világ megáll egy pillanatra. – Egy másik nőbe.

Katalin arca először üres volt, aztán mintha minden vér kiszaladt volna belőle. Nem szólt semmit. Csak nézett rám, aztán felállt, és becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját.

A lakásban hirtelen olyan csend lett, hogy hallottam a szomszéd kutya ugatását is. A gyerekek is elhallgattak – talán meghallották a mondatot, talán csak megérezték a levegőben vibráló feszültséget.

Aznap este nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, Katalin hátat fordított nekem. Hajnalban kimentem a konyhába, ahol Gergő ült pizsamában, a telefonját nyomkodta.

– Apa… – kezdte halkan. – Miért sírt anya?

Leültem mellé. Meg akartam magyarázni, de csak annyit tudtam mondani: – Néha az emberek hibáznak, fiam.

Gergő rám nézett, a szeme vörös volt. – Te most el fogsz menni?

Nem tudtam válaszolni.

A történet persze nem itt kezdődött. Egy éve ismertem meg Petrát – egy céges tréningen találkoztunk Siófokon. Ő volt az új HR-es, fiatalabb nálam tíz évvel, mindig mosolygott, és úgy nézett rám, ahogy már régóta senki. Az első hónapokban csak beszélgettünk – munka után beültünk egy kávéra, panaszkodtunk az életre, a magyar valóságra: fizetésekre, lakáshitelekre, a gyerekek iskolájára.

Aztán egy este együtt maradtunk tovább. A Balaton-parton sétáltunk, Petra nevetett valamin, én pedig hirtelen azt éreztem: újra fiatal vagyok. Hogy még lehet valami más is az életemben, mint a mindennapi robot, mint a panelház szürkesége és az örökös pénzhiány.

Hazudnék, ha azt mondanám: nem próbáltam harcolni ellene. De minden találkozás után egyre nehezebb volt hazamenni Katalinhoz úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Egyre többször maradtam bent túlórázni – vagy legalábbis ezt mondtam otthon –, közben Petrával sétáltunk a Margitszigeten vagy beültünk egy romkocsmába.

Katalin persze mindent észrevett. Egyre többször kérdezett rá: – Van valakid? – De mindig letagadtam. Azt hittem, majd elmúlik ez az egész.

Aztán jött az este, amikor már nem bírtam tovább hazudni.

Másnap reggel Katalin nem szólt hozzám. A gyerekek kerültek engem – Marci egész nap bezárkózott a szobájába, Gergő pedig csak annyit mondott: – Utállak.

Munka után Petrához mentem. Ő örült nekem, de láttam rajta is a bizonytalanságot.

– Biztos ezt akarod? – kérdezte halkan. – Nem félsz attól, hogy mindent elveszítesz?

– Már mindent elveszítettem – feleltem keserűen.

De ez sem volt igaz. Még nem vesztettem el mindent – de úton voltam felé.

A következő hetek pokoliak voltak. Katalin ügyvédet keresett. A lakás közös volt – panel a XIII. kerületben –, de ő maradni akart a fiúkkal. Én albérletbe költöztem Zuglóba egy lepukkant garzonba.

A gyerekek eleinte nem akartak velem találkozni. Marci hónapokig nem szólt hozzám egy szót sem. Gergő egyszer eljött hozzám hétvégére – hoztam neki pizzát és új focilabdát –, de csak ült némán az ágy szélén.

– Miért csináltad ezt anyával? – kérdezte végül.

– Nem tudom… – suttogtam.

– Akkor miért nem próbáltad megmenteni? Miért nem harcoltál értünk?

Nem tudtam mit mondani neki.

Petra türelmes volt velem. Próbált segíteni új életet kezdeni: közös programokat szervezett, elvitt magával vidékre az anyukájához Hajdúszoboszlóra. De én minden este csak arra gondoltam: mit csinálnak most otthon nélkülem? Vajon Katalin sír-e még miattam? Vajon Marci megbocsát-e valaha?

Egy este Petra kiborult:

– Laci! Én nem akarok mindig csak második lenni! Vagy velem vagy teljesen… vagy menj vissza hozzájuk!

De már nem volt visszaút.

A válás gyorsan ment – Katalin ügyvédje mindent elintézett. A lakást eladtuk végül; ő vett egy kisebb panelt Újpesten a fiúkkal, én maradtam az albérletben.

Az első karácsony külön volt a legnehezebb. Anyámék vidékről hívtak: – Mikor jössz haza? – De nem akartam menni sehová. Petrával is összevesztünk azon az estén; ő családot akart már tőlem, én pedig még mindig csak bűntudatot éreztem.

Eltelt két év. Ma már ritkán beszélek Katalinnal; csak ha nagyon muszáj valamit megbeszélni a fiúkkal kapcsolatban. Marci most érettségizik; Gergő lelkileg még mindig zárkózottabb nálam is.

Petra már nincs velem – tavaly szakítottunk véglegesen. Ő családot akart; én pedig rájöttem: amit kerestem benne, azt sosem kaphatom meg igazán. Az otthonomat veszítettem el érte… vagy inkább magamat?

Néha esténként ülök Zuglóban a garzonban és azon gondolkodom: ha újrakezdhetném, máshogy döntenék-e? Vagy minden férfi eljut egyszer oda, hogy menekülni akar abból az életből, amit maga választott?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak hibák, amiket sosem lehet jóvátenni?