Árnyékban – Egy feleség harca a múlt démonjaival

– Miért nem mondtad el, hogy találkoztál vele? – kérdeztem Gábortól, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal idegesen dobolva a laminált felületen. A hangom remegett, de próbáltam erősnek tűnni. Gábor a hűtő előtt állt, mintha hirtelen nem tudná, mit keres ott.

– Nem akartam, hogy félreértsd – felelte halkan. – Réka csak véletlenül futott belém a munkahelyem előtt. Semmi jelentősége nem volt.

A nevét hallva összeszorult a gyomrom. Réka. Az a nő, akiről mindenki azt mondta, hogy tökéletes: okos, gyönyörű, sikeres. A családja is imádta. Még most is emlékszem azokra a pillanatokra, amikor Gábor anyja, Ilona néni, véletlenül Réka nevét mondta ki helyettem. „Jaj, bocsánat, Szilvikém!” – mentegetőzött mindig, de a szúrás ott maradt bennem.

A mi szerelmünk Gáborral egy balatoni nyaralás alatt kezdődött. Akkor még azt hittem, minden akadályt legyőzünk együtt. De ahogy egyre komolyabb lett köztünk minden, úgy bukkantak fel a múlt árnyai is. Eleinte csak apró jelek voltak: egy régi fénykép a fiókban, egy közös barát említése. Aztán jöttek a nagyobbak: egy üzenet Rékától Gábor telefonján, amit véletlenül láttam meg. „Remélem jól vagy!” – ennyi állt benne, de nekem ez is elég volt ahhoz, hogy napokig ne tudjak aludni.

A barátnőim próbáltak nyugtatni. „Ne aggódj, Szilvi! Gábor téged választott!” – mondta Dóri, miközben egy pohár bort szorongattunk a teraszon. De én nem tudtam elhinni. Minden alkalommal, amikor Gábor később jött haza a munkából, vagy elfelejtett valami apróságot, azonnal Rékára gondoltam. Vajon ő jobb volt nála? Vajon még mindig gondol rá?

Egy este aztán betelt a pohár. Gábor fáradtan ért haza, én pedig már órák óta gyűjtöttem magamban a bátorságot.

– Mondd el őszintén: szeretted őt jobban? – kérdeztem halkan.

Gábor meglepetten nézett rám.

– Szilvi… ez már régen volt. Te vagy az életem része most.

– De ha így lenne, miért érzem mindig azt, hogy csak második vagyok? – törtek elő belőlem a könnyek.

Aznap éjjel külön aludtunk. A fal túloldalán hallottam Gábor halk sóhajait. Én pedig csak bámultam a plafont és újra meg újra lejátszottam magamban minden beszélgetésünket Rékáról.

Másnap reggel Ilona néni hívott fel.

– Szilvikém, minden rendben van nálatok? Gábor olyan levert volt tegnap…

– Igen, csak egy kis vita – hazudtam.

– Tudod, én mindig nagyon kedveltelek téged… de Réka is olyan rendes lány volt…

Ekkor már nem bírtam tovább.

– Kérem, ne hasonlítson össze vele! – tört ki belőlem.

Hosszú csend következett.

– Igazad van. Bocsáss meg – mondta végül Ilona néni.

A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Judit észrevette rajtam a feszültséget.

– Mi történt? – kérdezte óvatosan.

– Csak… néha úgy érzem, sosem leszek elég jó – suttogtam.

Judit megfogta a kezem.

– Szilvi, mindenkinek van múltja. De ha nem hiszel magadban, más sem fog benned hinni.

Hazafelé menet elhatároztam: beszélnem kell Rékával. Megkerestem Facebookon és írtam neki egy üzenetet: „Szeretnék találkozni veled.” Meglepően gyorsan válaszolt: „Rendben. Holnap délután jó neked?”

A találkozó napján remegő kézzel öltöztem fel. Egy kis kávézóban várt rám Réka. Magas volt és elegáns – pont olyan, amilyennek elképzeltem. De ahogy leültünk egymással szemben, láttam rajta is a feszültséget.

– Tudom, miért akartál találkozni – kezdte ő. – És szeretném tisztázni: rég túl vagyok Gáboron. Nekem is van már párom. De tudom, milyen érzés másodiknak lenni…

Meglepődtem.

– Te? Hogy érted?

– Amikor együtt voltunk Gáborral, mindig úgy éreztem, hogy valaki mást keres bennem… Talán ezért sem működött köztünk igazán.

Hosszú percekig csak ültünk csendben. Aztán Réka megszorította a kezem.

– Ne hagyd, hogy a múlt tönkretegye azt, ami most van neked!

Hazafelé menet mintha mázsás súly esett volna le rólam. Otthon Gábor várt rám aggódó arccal.

– Hol voltál?

– Találkoztam Rékával – mondtam ki végül.

Gábor arca először meglepődött volt, aztán megkönnyebbült.

– Sajnálom, hogy nem voltam őszintébb veled…

Leültünk egymás mellé és hosszú ideig csak öleltük egymást. Aznap este először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán mégis képes vagyok szeretni magamat – és őt is igazán.

Most itt ülök újra a tükör előtt és már nem idegen néz vissza rám. Hanem valaki, aki harcolt önmagáért és a szerelméért.

Vajon hányan érzitek még magatokat másodiknak valaki múltjában? És vajon képesek vagyunk-e valaha igazán elengedni a régi árnyakat?