Árnyékban maradt apa: Egy menekülés terhe

– Hogy voltál képes ezt tenni velünk? – Zsuzsa hangja remegett, ahogy a konyhaasztal túloldalán állt. A keze ökölbe szorult, a szeme vörös volt a sírástól. A három gyerek – Dóra, Gergő és Márk – ott ültek mellette, mindhárman kamaszok már, de most úgy néztek rám, mintha idegen lennék. Talán az is vagyok.

A szegedi panelházban minden ismerős volt, mégis minden idegen. Tizenhat év telt el azóta, hogy becsaptam magam mögött az ajtót. Akkor még csak huszonnyolc éves voltam, tele álmokkal és félelmekkel. Amikor Zsuzsa közölte, hogy hármasikreket várunk, valami bennem eltört. Nem voltam kész rá. Nem voltam kész semmire.

Aznap este csak ültem a sötétben, hallgattam a város zaját, és próbáltam elképzelni az életemet három gyerekkel. Aztán másnap hajnalban összepakoltam néhány ruhát és elmentem. Nem mondtam el senkinek, hová megyek. Zsuzsa zokogott utánam az ajtóban, de nem néztem vissza.

Az évek alatt próbáltam új életet kezdeni Budapesten. Dolgoztam egy könyvesboltban, majd egy kávézóban, de soha nem találtam otthonra. Minden karácsonykor, amikor a város fényei kigyulladtak, eszembe jutottak a gyerekeim. Vajon melyikük rám hasonlít? Vajon tudják-e egyáltalán, hogy létezem?

Aztán tavaly kaptam egy levelet Zsuzsától. Csak ennyi állt benne: „A gyerekek kérdeznek rólad. Ha van benned egy csepp bátorság, gyere haza.” Napokig forgattam a levelet a kezemben. Végül összepakoltam és felszálltam a vonatra Szeged felé.

Most itt állok előttük. Dóra szeme villámokat szór.
– Miért most? – kérdezi halkan.
– Mert most mertem csak – suttogom.
– Túl késő – vágja rá Gergő. – Már nem vagy az apánk.
Márk csak némán néz rám, mintha keresné bennem azt az embert, akiről anyjuk mesélt.

Zsuzsa leül velem szemben. – Tudod, mennyi mindent hagytál ránk? Hány éjszakát sírtak át miattad? Hány születésnapon hiányoztál?

Nem tudok válaszolni. Csak ülök ott, mint egy bűnös diák az igazgató előtt. A bűntudat égeti a torkomat.

– Próbáltam elfelejteni mindent – mondom végül. – De nem ment. Minden nap veletek éltem fejben.

Dóra felnevet, de nincs benne öröm. – Fejben könnyű apának lenni.

A csend fojtogató. Zsuzsa végül megtöri:
– Miért mentél el? Miért nem maradtál?

– Féltem – mondom ki végre azt, amit tizenhat éve nem mertem kimondani. – Féltem attól, hogy nem leszek elég jó apa. Hogy elrontom az egészet. Hogy tönkreteszem az életeteket.

Gergő feláll, az asztalra csap.
– És így jobb lett? Anyának mindent egyedül kellett csinálnia! Nekünk sosem volt apánk! Ezt nevezed védelemnek?

Zsuzsa könnyeit törli.
– Nem akarunk haragudni rád. De nem tudjuk, hogyan kezdjük újra.

A három gyerek némán ül tovább. Látom rajtuk a fájdalmat és a dühöt is. De látok valami mást is: kíváncsiságot. Vajon ki vagyok én nekik most?

Az este lassan ráborul a városra. Kimegyek az erkélyre, nézem a Tisza felett lebukó napot. Zsuzsa mellém lép.
– Maradsz?
– Ha engeditek…
– Nem lesz könnyű – mondja halkan.
– Tudom.

A gyerekek később csatlakoznak hozzánk. Dóra odasúgja:
– Ha tényleg itt akarsz lenni… bizonyítsd be.

Nem tudom, hogyan lehet jóvátenni tizenhat év hiányát. De most először érzem úgy, hogy talán van remény.

Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi idő után? Meg lehet-e bocsátani egy ekkora hibát? Ti mit gondoltok erről?