Árnyékban nőttem fel – Egy budapesti panelgyerek vallomása

– Miért nem jössz már haza, Zsófi? – kiáltott utánam anyám a lépcsőházból, miközben én a harmadik emelet korlátjára könyökölve néztem a játszótér felé. A szél hidegen fújt be a panelház résein, a szomszéd néni megint kiabált a kutyájával, és a lift zörgése visszhangzott a folyosón. Nem akartam hazamenni. Tudtam, hogy odabent csak a csend vár, meg a nagymamám halk sóhajai, ahogy a régi rádiót tekergeti, hátha talál valami vidám zenét.

Anyám arca fáradt volt, szeme alatt sötét karikák. A keze mindig repedezett a sok mosogatástól, mert a konyhában sosem volt meleg víz, csak amit a gáztűzhelyen melegítettünk. – Zsófi, gyere már! – szólt újra, de most már türelmetlenebbül. Tudtam, hogy nem akarja, hogy a szomszédok hallják, mennyire nem bír velem.

Beléptem a lakásba. A falak sárgásak voltak a dohányfüsttől, és minden sarokban halmozódtak a régi újságok meg ruhák. Nagymamám a konyhaasztalnál ült, fejkendőben, és éppen krumplit hámozott. – Megint elkóboroltál? – kérdezte halkan. – Nem akarom, hogy úgy járj, mint az apád.

Az apám. Ez a szó mindig megfagyasztotta bennem a vért. Anyám sosem beszélt róla. Egyszer, amikor kilencéves voltam, megkérdeztem: – Hol van az apukám? – Anyám csak annyit mondott: – Van neki saját családja. Tud rólad. – Többet nem mondott. Azóta is minden este azon gondolkodom: vajon milyen lehet az apám? Vajon néha gondol rám?

A panelházban mindenki tudta, hogy mi vagyunk „azok”, akiknek nincs pénzük. Az iskolában mindig másodkézből kaptam a ruhákat, és az uzsonnás dobozomban legtöbbször csak egy szelet zsíros kenyér volt hagymával. A többiek nevettek rajtam: – Zsófi, büdös a kajád! – kiabálták az udvaron. Hazafelé menet mindig igyekeztem elbújni előlük.

Egyik este anyám sírva ült le mellém az ágyra. – Zsófi, én mindent megteszek érted – mondta remegő hangon. – De néha úgy érzem, kevés vagyok. Bárcsak tudnék többet adni neked… Bárcsak ne így kellene élnünk.

– Nem baj, anya – mondtam neki halkan. – Nekem te vagy a mindenem.

De belül haragudtam rá. Haragudtam, mert nem mondott el mindent az apámról. Haragudtam, mert sosem volt pénzünk új cipőre vagy egy normális vacsorára. Haragudtam magamra is, amiért szégyelltem őket.

A nagymamám gyakran mesélt arról, milyen volt régen az élet vidéken. – Ott legalább volt kertünk, Zsófikám – mondta sóhajtva. – Itt csak ez a betonrengeteg van meg a hideg falak.

Tizenhat évesen kezdtem el dolgozni egy közeli pékségben suli után. Hajnalban keltem, hogy beérjek időben. A kezem lisztes lett és égett a forró sütőtől. De amikor először vittem haza fizetést, anyám sírva ölelt át: – Büszke vagyok rád.

Az érettségi előtt egy hónappal összevesztem anyámmal. Ő azt akarta, hogy menjek el dolgozni egy gyárba, ahol ő is dolgozott fiatalon. Én viszont tovább akartam tanulni. – Nem érted meg? Nem akarom ezt az életet! Nem akarok úgy élni, mint te! – kiabáltam rá könnyek között.

– Te nem tudod, milyen nehéz volt nekem! – vágta vissza anyám. – Mindent feladtam érted! Az apád… ő sosem segített! Egyedül maradtam veled!

– Akkor miért nem mondtad el soha az igazat? Miért kellett mindig titkolóznod? – kérdeztem tőle remegő hangon.

Anyám csak lehajtotta a fejét és kiment a konyhába.

Aznap este elővettem egy régi fényképet anyám fiókjából. Egy fiatal férfi állt rajta egy nő mellett – talán az apám volt az? Soha nem mertem megkérdezni.

Az érettségit végül letettem, de nem volt pénz továbbtanulni. Elmentem dolgozni egy boltba pénztárosnak. Minden nap ugyanaz: reggel hatkor kelés, buszozás a város másik végére, egész nap állás és mosolygás idegenekre.

Egy este hazafelé menet megláttam egy férfit az utcán, aki nagyon hasonlított arra a képre. Megálltam előtte, de nem mertem megszólítani. Vajon ő lehetett az apám? Vagy csak képzelődöm?

Otthon anyám már várt rám vacsorával. Leültünk egymással szemben.

– Anya… szerinted valaha találkozom még vele? – kérdeztem halkan.

Anyám csak annyit mondott: – Lehet, hogy jobb így neked.

Most huszonhárom éves vagyok. Még mindig ugyanabban a panelban élek anyámmal és nagymamámmal. Néha úgy érzem, sosem fogok kitörni innen. De minden reggel újra próbálkozom.

Vajon tényleg el tudjuk engedni azt, aki sosem volt igazán velünk? Vagy örökre magunkban hordozzuk azokat a hiányokat és sebeket, amiket mások okoztak nekünk?