Átadjam a házunkat a lányomnak és a vőlegényének? Egy anya vívódása a szeretet, áldozat és családi kötelékek között

– Anya, kérlek… csak hallgass végig! – Dóra hangja remegett, ahogy az ebédlőasztalnál ültünk. A férjem, László, némán bámulta a tányérját, mintha a pörköltben keresné a választ. A szívem hevesen vert, mert már napok óta éreztem, hogy valami készül. Dóra és Gergő, a vőlegénye, egymás kezét szorongatták. A levegőben ott lebegett valami kimondatlan.

– Tudom, mennyit jelent nektek ez a ház – folytatta Dóra halkan –, de mi… mi szeretnénk itt élni. Nem akarunk albérletbe menni vagy hitelt felvenni. Itt minden annyira otthonos… és közel van hozzátok is. Nem lehetne… hogy ti elköltöztök egy kisebb lakásba? Mi pedig itt maradnánk?

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Tizenkét évig építettük ezt a házat Lászlóval. Minden téglát együtt raktunk le, minden csempét együtt választottunk ki. Ez volt az álmunk: egy kis kertvárosi ház Kispesten, ahol végre nyugalomban élhetünk majd, ha eljön az idő. Most pedig Dóra, a mi egyetlen lányunk, azt kéri, hogy adjuk oda neki.

László felnézett rám. A szeme sarkában ott csillogott valami fájdalmas bizonytalanság.

– Dóra, ez nem ilyen egyszerű – mondta halkan. – Anyáddal együtt dolgoztunk ezért az otthonért. Mi lesz velünk? Hol éljünk?

Dóra szeme könnybe lábadt.

– Tudom, hogy önzőnek tűnik… De annyira szeretnénk itt kezdeni az életünket! Gergőnek most nincs stabil állása, én is csak részmunkaidőben dolgozom az óvodában. Ha el kell mennünk innen, talán sosem lesz saját otthonunk.

Gergő eddig hallgatott, most azonban megszólalt:

– Néni, bácsi… Én mindent megteszek majd, hogy ne bánjátok meg. Segítek a kertben, javítok mindent… És ha egyszer jobban megy majd nekünk is, visszaadjuk a házat vagy veszünk nektek egy lakást.

A szívem összeszorult. Egyszerre éreztem haragot és sajnálatot. Haragot azért, mert úgy tűnt, mintha nem számítanának az álmaink. Sajnálatot pedig azért, mert láttam Dórán a kétségbeesést.

Aznap este Lászlóval órákig beszélgettünk.

– Éva – mondta fáradtan –, én értem Dórát. De mi lesz velünk? Hová megyünk? Egy panelba? Vagy vissza anyámékhoz vidékre? Én már nem akarok újra mindent elölről kezdeni.

– Én sem – suttogtam. – De ha nemet mondunk… mi lesz Dórával? Mi van, ha tényleg sosem lesz saját otthona?

Az éjszaka csendjében csak a falióra kattogása hallatszott. Az emlékek leperegtek előttem: ahogy Dóra kicsiként futkározott a kertben, ahogy együtt festettük ki a szobáját rózsaszínre… Most pedig felnőtt nő lett belőle, aki a saját életét akarja élni – ugyanott, ahol mi is álmodtunk egy boldog öregkort.

Másnap reggel Dóra újra próbálkozott.

– Anya, tudom, hogy nehéz… De gondolj bele: ha ti is kisebb helyre költöztök, kevesebb lesz a rezsi, nem kell annyit takarítani… És mi mindig itt leszünk közel hozzátok! Nem akarunk elszakadni tőletek.

– De Dóra – válaszoltam –, nekünk ez nem csak egy ház. Ez az életünk munkája. Itt terveztük megöregedni… Nem tudom elengedni.

Dóra sírva fakadt.

– Akkor sosem lesz saját otthonom! Mindig csak albérletben fogok tengődni?

László odalépett hozzá és átölelte.

– Kislányom… Nem akarjuk, hogy boldogtalan légy. De nekünk is jogunk van boldognak lenni.

Napokig tartott a feszültség. A család kettészakadt: anyám azt mondta, adjuk oda a házat – „hiszen a gyerek boldogsága mindennél fontosabb” –, László testvére viszont kiabált velem telefonon: „Ne legyetek bolondok! Magatokra is gondoljatok végre!”

A munkahelyemen is egyre nehezebben tudtam koncentrálni. Minden kolléganőmnek elmeséltem a dilemmát; volt, aki szerint természetes az áldozatvállalás, mások szerint viszont „a mai fiatalok túl sokat akarnak”.

Egy este Dóra és Gergő eljöttek hozzánk vacsorára. Az asztal körül ülve csendben ettünk. Végül Dóra törte meg a csendet:

– Ha nemet mondtok… elfogadom. De akkor lehet, hogy el kell költöznünk vidékre Gergő szüleihez. Nem akarok haragban elmenni innen.

A szívem megszakadt. Tudtam, hogy bármilyen döntést hozunk, valaki sérülni fog.

Végül Lászlóval úgy döntöttünk: kompromisszumot ajánlunk. Felajánlottuk Dórának és Gergőnek a ház felső szintjét – külön bejárattal –, amíg anyagilag talpra nem állnak. Így együtt maradhatunk, de nem kell teljesen lemondanunk az álmainkról sem.

Dóra először csalódott volt, de végül elfogadta. Azóta is együtt élünk – néha vitázva, néha nevetve –, de legalább tudom: mindent megtettem értük és magamért is.

Most is gyakran elgondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet-e egyszerre jó anya és önmagamhoz is hű maradni? Vajon mások mit tennének a helyemben?