„Átírtam a házat más nevére” – Egy nagymama döntése, ami mindent megváltoztatott
– Nem akarok többé erről beszélni! – csattant fel nagymamám, Ilona néni, miközben az ablakon túl zuhogott az eső. A konyhában ültem vele szemben, a kezem remegett a teáscsésze felett. Bátyám, Gergő, a sarokban állt, karba tett kézzel, arca vörös volt a dühtől.
– De mama, ezt nem teheted meg velünk! – szólt Gergő, hangjában kétségbeesés keveredett haraggal. – Ez a ház mindig is a családunké volt!
Én csak némán ültem. A szívem összeszorult. Gyerekkorom minden boldog emléke ehhez a házhoz kötött: a nyári befőzések illata, amikor együtt főztük a lekvárt; a téli esték, amikor Ilona néni mesélt nekünk régi történeteket. Amikor szüleink dolgoztak vagy épp külföldön voltak, mindig ő vigyázott rám. Gergő ritkábban jött, de ő volt a család büszkesége: kitűnő tanuló, sportoló, apánk kedvence.
– Nem értitek? – Ilona néni hangja megremegett. – Nem csak rátok gondolok. Ez a ház túl sok fájdalmat hordoz már nekem.
Gergő fel-alá járkált. – És ki az az idegen? Ki az a Katalin, akinek mindent odaadsz?
Ilona néni elfordította a fejét. – Ő segített nekem, amikor ti nem voltatok itt. Amikor beteg voltam, ő hozott gyógyszert, ő főzött rám.
Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. – De mama… én mindig itt voltam veled. Minden hétvégén jöttem…
– Tudom, kicsim – simított végig az arcomon –, de te is felnőttél. Már nem vagy az a kislány, aki minden este itt alszik.
A csend fojtogató volt. Gergő végül kiviharzott az ajtón. Én ott maradtam Ilona nénivel. Azt hittem, mindent jól csináltam: segítettem neki bevásárolni, elvittem orvoshoz, meghallgattam a panaszait. De most úgy éreztem, mintha semmit sem jelentett volna.
Aznap este hazamentem. Anyám épp csomagolt; apám telefonált valakivel Németországba. – Mi történt? – kérdezte anyám futólag.
– Ilona néni átíratta a házat valaki másra – mondtam halkan.
Anyám felsóhajtott. – Mindig is furcsa volt az anyád…
Dühös lettem rájuk is. Hogy lehetnek ilyen közönyösek? Nekik csak egy ház volt; nekem az otthonom.
Másnap reggel Gergő keresett meg. – Nem hagyhatjuk annyiban – mondta eltökélten. – Jogunk van hozzá!
– És mit akarsz tenni? Perelni a saját nagymamánkat?
Gergő vállat vont. – Ha kell…
Napokig nem mentem át Ilona nénihez. Katalin nevét ismételgettem magamban: ki ez a nő? Miért fontosabb neki nálunk? Egyik este aztán mégis átmentem hozzá. Az ajtóban Katalin fogadott: középkorú asszony, fáradt szemekkel.
– Te vagy Zsófi? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
– Gyere be… Ilona néni vár téged.
A nagymama az ágyban feküdt, sápadtan mosolygott rám.
– Ne haragudj rám… – suttogta. – Nem akartam bántani titeket.
Leültem mellé. – Csak azt nem értem… miért?
– Tudod… amikor apádék elmentek… nagyon egyedül maradtam. Te sokat segítettél, de Katalin akkor is itt volt, amikor éjjel rosszul lettem. Ő nem vér szerinti család, de néha többet jelentett nekem.
Könnyek csorogtak az arcomon. – De mi lesz velünk? Mi lesz ezzel a házzal?
Ilona néni elmosolyodott. – A ház csak falak és tető… Az igazi otthon az emberekben van.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg csak az számít, ki mit örököl? Vagy az együtt töltött idő és szeretet fontosabb?
Hetek teltek el. Gergő ügyvédhez ment; én próbáltam megbékélni Ilona néni döntésével. Egy nap kaptam egy levelet tőle: „Kedves Zsófikám! Ne haragudj rám! Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. De szeretném, ha tudnád: mindig te voltál a szívemhez legközelebb.”
A temetésén Katalin mellett álltam. Gergő távol maradt; anyámék csak röviden jelentek meg. A ház végül Kataliné lett – de én rájöttem: amit Ilona néni adott nekem, azt senki nem veheti el.
Most is gyakran visszamegyek arra az utcára; néha megállok a régi ház előtt. Nézem az ablakot, ahol esténként együtt nevettünk.
Vajon tényleg csak az számít, amit örökül hagynak nekünk? Vagy az emlékek és a szeretet többet érnek minden vagyonnál? Ti mit gondoltok erről?