Az a bizonyos vasárnap: Amikor a bátyám hazahozta a „menyasszonyát”

– Gábor, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a merőkanállal, mintha azzal akarná megvédeni magát az ismeretlentől. A levegő vibrált a feszültségtől. Én, mint mindig, a sarokban ültem, csendben figyelve a családi színjátékot.

Gábor – a bátyám, aki mindig is szeretett a középpontban lenni – egy magas, fekete hajú lány kezét fogta. A lány szemei sötétek voltak, mint a Balaton vihar előtt. Ruhája szakadt farmer és egy régi rockzenekaros póló – semmi sem illett ahhoz az elképzeléshez, amit anyánk egy „menyasszonyról” dédelgetett.

– Ő Zsófi – jelentette be Gábor diadalittasan. – Az új menyasszonyom.

Anyám arca eltorzult. – Ez valami vicc? Gábor, te mindig is szeretted próbára tenni az idegeimet, de ez már sok!

Zsófi csak mosolygott. – Jó napot kívánok – mondta halkan, de a hangjában volt valami kihívó.

Apám újság mögé bújt, ahogy mindig, amikor vihar közeledett. Én viszont éreztem, hogy most valami egészen más történik. Gábor sosem hozott még haza lányt. Anyánk évek óta nyaggatta: „Mikor lesz már unokám? Mikor mutatsz be végre valakit?”

Most pedig itt állt Zsófi, aki minden volt, csak nem az álommenyasszony.

A vacsora csendben telt. Anyám csak annyit kérdezett:
– És mivel foglalkozol, Zsófi?

– Jelenleg… keresem önmagam – felelte Zsófi. – Néha festek, néha zenélek. Most épp egy tetoválószalonban dolgozom.

Anyám majdnem elejtette a kanalat.

Gábor élvezte a helyzetet. Láttam rajta: minden pillanatot kiélvezett, ahogy anyánk arca egyre vörösebb lett.

Aztán Zsófi megszólalt:
– Tudja, én nem hiszek abban, hogy az embernek mindenképp meg kell felelnie mások elvárásainak. Szerintem az élet túl rövid ahhoz, hogy ne azt csináljuk, amit szeretünk.

Anyám felpattant.
– Gábor! Egy ilyen lánnyal akarsz családot alapítani? Egy tetoválóművész? Hol maradnak az értékek?

Gábor hangja kemény volt:
– Anya, te mindig azt mondtad, hogy legyek boldog. Most boldog vagyok. Vagy csak akkor lennél elégedett, ha valami bankár vagy ügyvéd lányt hoznék haza?

A feszültség tapintható volt. Apám köhintett:
– Talán adjunk esélyt Zsófinak…

Anyám csak legyintett.
– Ez nem az én világom.

Az este végén Gábor és Zsófi elmentek. Anyám sírt. Apám csendben maradt. Én pedig ott maradtam a gondolataimmal.

Másnap Gábor visszajött egyedül.
– Csak tanítani akartam anyát – mondta nekem halkan. – Hogy lássa: nem lehet mindent irányítani. Zsófi barátom, de nem vagyunk együtt. Csak megkértem, játssza el a menyasszonyomat.

Megdöbbentem.
– És ha anyát ezzel csak még jobban megbántod?

Gábor vállat vont.
– Valakinek végre ki kell mondania az igazat ebben a családban.

Aznap este anyám bejött hozzám.
– Szerinted tényleg ilyen rossz anya vagyok? – kérdezte könnyes szemmel.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Azóta eltelt pár év. Gábor végül tényleg szerelmes lett – egy teljesen „átlagos” lányba. Anyánk elfogadta őt is, de sosem beszéltünk arról a vasárnapról többet.

Néha elgondolkodom: tényleg szükség volt erre a drámára ahhoz, hogy végre őszinték legyünk egymással? Vajon hány magyar családban játszódik le hasonló jelenet minden hétvégén?

„Ti mit tennétek? Megérné-e kockáztatni a családi békét az őszinteségért?”