Az a hét, ami mindent megváltoztatott – Egy anya döntése a fia jövőjéért

– Marci, kérlek, ne sírj! – próbáltam nyugtatni a fiamat, miközben a bőröndöt cipzároztam be a hálószobában. A férjem, Gábor már az ajtóban állt, türelmetlenül dobolt az ujjával a kilincsen. – Anya, ne menj el! – zokogta Marci, és görcsösen kapaszkodott a pizsamám ujjába.

A szívem majd megszakadt, de próbáltam mosolyogni. – Csak egy hét lesz, kicsim. Nagyi nagyon fog rád vigyázni, és ha visszajövünk, elmegyünk a játszótérre, ahogy ígértem.

Azt hittem, minden rendben lesz. Az anyósom, Ilona néni mindig is sziklaszilárd támasza volt a családnak. Ő főzte a legfinomabb húslevest vasárnaponként, ő vigyázott Marcira, amikor influenzás voltam. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a hét mindent megváltoztat.

Az első napokban még csak néhány üzenetet kaptam: „Minden rendben”, „Marci jól van”, „Jó éjszakát kívánunk”. De aztán a harmadik napon hajnali kettőkor csörgött a telefonom. Ilona néni volt az. – Jöjjetek haza! – suttogta kétségbeesetten. – Marci nem akar enni, egész nap sír. Nem tudom megnyugtatni.

Gábor rám nézett: – Nem lehet, hogy csak hisztizik? Mindig elkényezteted.

De én éreztem, hogy valami nincs rendben. Az anyai ösztönöm azt súgta: baj van. Azonnal visszahívtam Ilona nénit, de ő csak annyit mondott: – Talán jobb lenne, ha mégsem maradna itt olyan sokáig…

A következő napokban egyre furcsább üzenetek érkeztek. Marci rajzaiban sötét színek jelentek meg, és amikor videóhívásban beszéltünk, csak lesütötte a szemét. – Szeretlek, anya – mondta halkan –, de Nagyi azt mondta, hogy rossz vagyok.

A szívem összeszorult. Gábor szerint túlreagálom. – Ilona mindig is szigorú volt, de soha nem bántaná Marcit.

De én nem tudtam nyugodni hagyni a gondolatot. Végül úgy döntöttem, hogy hazautazom egy nappal korábban. Amikor beléptem a házba, Marci egyedül ült a sarokban, kezében egy összegyűrt papírlappal. Ilona néni a konyhában mosogatott, arca fáradt és ideges volt.

– Mi történt itt? – kérdeztem remegő hangon.

Ilona néni vállat vont: – Semmi különös. Csak túl érzékeny ez a gyerek. Nem lehet mindent ráhagyni.

Marci odaszaladt hozzám és átölelt. – Anya, kérlek, ne hagyj itt többet! Nagyi mindig kiabál velem…

Aznap este Gáborral heves vita robbant ki köztünk. Ő védte az anyját: – Biztos vagyok benne, hogy csak félreértés az egész! Marci túl sokat néz mesét, túl sokat foglalkozol vele!

Én viszont láttam a fiam szemében azt a félelmet, amit soha nem akartam látni benne. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Forgolódtam az ágyban, és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt napokat.

Másnap reggel Marci lázasan ébredt. A háziorvos szerint stressz okozta gyomorgörcse van. Akkor döntöttem el: nem hagyom többé Marcit Ilona néninél.

Ezután hetekig tartó csend következett. Ilona néni megsértődött, Gábor pedig egyre zárkózottabb lett. A családi vasárnapok elmaradtak. Marci viszont lassan újra mosolygott.

Egy este leült mellém és azt mondta: – Anya, most már nem félek többet.

Azóta is gyakran eszembe jut: vajon jól döntöttem? Megérte felborítani a családi békét azért, hogy megvédjem a fiamat? Vagy csak túlérzékeny vagyok?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húzódik a határ egy anya védelme és a családi béke között?