Az a nap, amikor az anyósom átlépte a határt: Egy fájdalmas leckéje a spórolásnak, ami az egész családot megrázta

– Miért sírsz, Zsófi? – kérdeztem, miközben próbáltam levenni a kabátját. A kislányom szeme vörös volt, az orra is folyt, de nem csak a náthától. Az öccse, Marci, csendben ült a cipőjét bámulva. Az előszobában hűvös volt, mintha az egész lakásban megállt volna az idő.

Az anyósom, Ilona néni, mindig is híres volt arról, hogy minden fillért kétszer is megnéz, mielőtt kiadná. Az én családomban sosem volt szokás ennyire szigorúan bánni a pénzzel, de elfogadtam, hogy mások vagyunk. A férjem, Gábor, gyakran mondogatta: „Anyám így nőtt fel, ne ítéld el.” De aznap délután valami végleg megváltozott bennem.

– Anya, éhes vagyok – suttogta Marci.

– Nem kaptatok uzsonnát? – kérdeztem halkan.

Ilona néni a konyhából kiabált vissza:
– Kaptak ők! Egy kis kenyeret zsírral, meg egy pohár vizet. Minek enniük annyit? El vannak kényeztetve!

A gyerekek arcán láttam, hogy valami nincs rendben. Zsófi még mindig sírt. Lehajoltam hozzá:
– Mi történt, kicsim?

Suttogva mondta:
– Nagyi azt mondta, ha nem eszem meg a zsíros kenyeret, akkor nem mehetek ki játszani. És hideg volt a lakásban…

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Ilona néni spórol a fűtéssel is – de hogy ennyire? Február közepe volt, odakint havazott. A gyerekek vékony pulóverben ültek a kanapén.

– Ilona néni, miért nincs meleg? – kérdeztem kissé ingerülten.

– Minek fűteni napközben? A gyerekeknek jót tesz a friss levegő! – legyintett. – Régen sem fűtöttünk ennyit.

Nem akartam veszekedni előtte a gyerekekkel, de éreztem, hogy forr bennem a düh. Hazafelé menet Zsófi elmesélte, hogy Ilona néni rájuk szólt, ha túl sok vizet engedtek a kézmosáshoz. Marci pedig azt suttogta: „Nagyi azt mondta, ne szóljunk neked semmiről.”

Otthon Gábort vártam haza. Amikor belépett az ajtón, rögtön látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Beszélnünk kell anyádról – kezdtem remegő hangon. – A gyerekek fáznak nála, nem kapnak rendes ételt… és megtiltja nekik, hogy szóljanak nekünk.

Gábor sóhajtott.
– Tudom, hogy anyám néha túlzásba viszi. De nem akar rosszat. Csak… fél attól, hogy nem lesz elég pénze öregkorára.

– De ez már nem normális! – csattantam fel. – A gyerekeink szenvednek miatta!

Aznap este hosszasan vitatkoztunk. Gábor próbálta védeni az anyját, én pedig egyre inkább úgy éreztem: nekem kell megvédenem a gyerekeimet.

Másnap reggel Ilona néni felhívott.
– Hallom, panaszkodtak rád a gyerekek. Nem kellene mindent elhinni nekik! Régen is így neveltük a gyerekeket! Nem haltak bele egy kis hidegbe vagy zsíros kenyérbe!

– Ilona néni – mondtam halkan –, én tisztelem magát, de vannak határok. A gyerekeimnek nem kellene félniük attól, hogy éhesek vagy fáznak.

A vonal másik végén csend lett.
– Ha így gondolod… akkor ne hozd át őket többet – mondta végül sértődötten.

Napokig feszült volt a hangulat otthon. Gábor dühös volt rám, amiért „elidegenítem” az anyjától a gyerekeket. Én viszont minden este Zsófi és Marci ágyánál ültem, és próbáltam megnyugtatni őket.

Egyik este Zsófi odabújt hozzám:
– Anya, ugye nem kell többet nagyihoz mennünk?

– Nem kell mennetek oda, ha nem akartok – suttogtam vissza.

A következő héten Ilona néni váratlanul megjelent nálunk. Az ajtóban állt, kezében egy régi fényképalbummal.
– Szeretném elmondani, miért vagyok ilyen – kezdte halkan. – Amikor fiatal voltam, mindent nélkülöznünk kellett. Egy szelet kenyér is kincs volt… Talán túlzásba viszem most is. De csak jót akarok nektek.

Leültünk beszélgetni. Elmondtam neki mindent: hogy mennyire féltem a gyerekeket nála hagyni, hogy mennyire fájt látni őket sírni. Ilona néni könnyeivel küszködve hallgatott végig.

– Megpróbálok változtatni – mondta végül csendesen. – De kérlek… ne szakítsd el tőlem az unokáimat.

Azóta sok minden változott. Ilona néni lassan megtanulta: lehet takarékoskodni úgy is, hogy közben szeretettel bánunk egymással. De a sebek lassan gyógyulnak.

Néha még mindig elgondolkodom: hol van az a határ család és kötelesség között? Meddig kell tűrnünk a múlt árnyait – és mikor kell végre kiállni azokért, akiket szeretünk?

Ti mit tennétek a helyemben?