Az a nap, amikor elmondtuk Gergőnek az igazat: Egy családi titok leleplezése
– Miért nem mondtátok el eddig? – Gergő hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ült, szemeiben harag és félelem keveredett. Az ablakon túl zuhogott az eső, a villámok fénye időnként bevilágította a szobát. A torta érintetlenül állt előtte, a gyertyák már rég kialudtak.
Éva, az anyja – vagyis én –, csak némán néztem őt. A férjem, Laci, a sarokban állt, mintha menekülni akarna. A lányunk, Zsófi, Gergő nővére, az asztal másik végén ült, és a kezét tördelte. Mindenki tudta, hogy ez a pillanat egyszer eljön, de egyikünk sem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz.
– Nem volt könnyű – kezdtem halkan. – Mindig is szerettünk volna gyereket, de amikor kiderült, hogy nem lehet sajátunk… aztán jöttél te. Három éves voltál, amikor hozzánk kerültél. Olyan gyorsan történt minden…
Gergő felpattant. – Tehát hazudtatok nekem tizenhárom éven át? Mindenki tudta? Zsófi is?
Zsófi sírva bólintott. – Én is csak később tudtam meg. De te mindig is az öcsém voltál!
A csend fojtogató volt. Az eső kopogása mintha csak ráerősített volna a feszültségre. Laci végre megszólalt:
– Gergő, soha nem akartunk bántani. Féltünk… attól, hogy elveszíthetünk.
Gergő csak állt ott, összeszorított ököllel. Láttam rajta, hogy minden eddigi bizalma megingott bennünk. Aznap este nem aludt otthon. Kiment a viharba, és csak hajnalban jött vissza, csuromvizesen.
A következő napokban alig szólt hozzánk. Az iskolában is visszahúzódott lett, a barátai kérdezgették, mi baja van. Egyik este hallottam, ahogy Zsófi próbál vele beszélni:
– Gergő, kérlek… én tényleg szeretlek! Nem számít semmi más.
– Neked könnyű mondani – felelte Gergő keserűen. – Te mindig tudtad, ki vagy.
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Vajon tényleg elrontottuk? Hiba volt titkolni előle az igazat? Magyarországon sok család titkolja az örökbefogadást – azt hittük, így lesz jobb neki. De most úgy éreztem, mindent elveszíthetünk.
Egy hét múlva Gergő eltűnt. Reggel nem ment iskolába. A telefonját nem vette fel. Laci azonnal hívta a rendőrséget. Én végigjártam a környéket, minden barátját felhívtam. Zsófi zokogott a szobájában.
Este nyolc körül csöngettek. Gergő állt az ajtóban egy idősebb nővel – Mária nénivel –, aki a szomszéd utcában lakott.
– Nálam volt egész nap – mondta Mária néni fáradtan. – Beszélgettünk…
Gergő rám nézett: – Elmondtam neki mindent. Azt mondta, hogy attól még ugyanaz vagyok.
Aznap este leültünk mindannyian a nappaliban. Gergő halkan megszólalt:
– Szeretném tudni, kik voltak a szüleim…
Laci bólintott: – Megpróbálunk segíteni neked megtalálni őket.
Az elkövetkező hónapokban együtt kerestük Gergő vér szerinti családját. Kiderült, hogy az anyja fiatalon halt meg, az apjáról semmit sem tudtunk meg. Gergő sokat változott: dühös volt ránk, de közben láttam rajta, hogy próbál megbocsátani.
Egyik este odajött hozzám:
– Anya… vagy Éva… nem is tudom, hogy szólítsalak…
– Hívj úgy, ahogy szeretnéd – suttogtam.
– Szeretlek titeket… csak idő kell.
A családunk sosem lett már ugyanolyan, mint régen. De valami új kezdődött el: őszinteség és bizalom lassan visszatért közénk.
Most, évekkel később is gyakran gondolok arra az éjszakára. Vajon jobban tettük volna, ha hamarabb elmondjuk? Vagy minden családnak magának kell eldöntenie, mikor jön el az igazság ideje?
„Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg jobb néha hazudni azoknak, akiket a legjobban szeretünk?”