Az a nap, amikor minden megváltozott – de nem jobbra

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Anikó! – kiabáltam a telefonba, miközben a nappalim közepén egy ismeretlen kutya remegett. – Hogy gondoltad, hogy csak úgy itt hagyod nálam? Nekem ehhez semmi közöm!

Anikó hangja fáradtan csengett a vonal másik végén. – Zoli, kérlek… Nincs más, akire rábízhatnám. Csak pár hétig, amíg összeszedem magam. Tudod, mennyire fontos nekem Bodza.

Bodza. Egy közepes méretű keverék, akinek a szemei úgy néztek rám, mintha mindjárt elsírná magát. De én is így éreztem magam. Negyvenhárom évesen, egyedül egy kétszobás panelban Zuglóban, ahol minden tárgy pontosan ott volt, ahol én akartam. A napjaim kiszámíthatóak voltak: reggel kávé, munka a könyvelőirodában, este egyedül vacsora, majd Netflix vagy egy könyv. Nem voltak meglepetések. Nem voltak felelősségek mások iránt.

De most ott volt Bodza. És Anikó – a húgom –, aki mindig is az ellentétem volt: bohém, szétszórt, örökké bajban. Most épp egy válás közepén vergődött, és a lakásából is mennie kellett pár hétre. A kutyát nem vihette magával.

– Csak pár hét – ismételte Anikó. – Megígérem.

Letettem a telefont. Bodza rám nézett. Én vissza.

Az első éjszaka maga volt a pokol. Bodza nyüszített, kaparta az ajtót, én pedig csak forgolódtam az ágyban. Hajnalban feladtam: lementem vele sétálni a parkba pizsamában és kabátban. A szomszédok furcsán néztek rám; eddig maximum a postaládáig mentem le reggelente.

A következő napokban minden megváltozott. Nem tudtam elmenni munka után sörözni Gáborral, mert haza kellett rohannom etetni Bodzát. A lakásban mindenhol kutyaszőr volt. A kanapémat összekarmolta. A szomszéd néni panaszkodott, hogy ugat, amikor nem vagyok otthon.

Egy este anyám hívott fel.

– Zoltánkám, igaz, hogy kutyád van? – kérdezte gyanakvóan.
– Nem az enyém – morogtam. – Anikóé. Csak vigyázok rá.
– Hát… legalább nem vagy egyedül – mondta halkan.

Ez a mondat valami furcsát indított el bennem. Tényleg nem voltam egyedül. De nem is vágytam társaságra – vagy mégis?

A következő héten Bodza megbetegedett. Nem evett, csak feküdt az ágy alatt. Pánikba estem. Felhívtam Anikót, aki sírva könyörgött: – Vidd el az állatorvoshoz! Kérlek!

A rendelőben egy idős bácsi ült mellettem a váróban.
– Először van kutyája? – kérdezte mosolyogva.
– Nem is az enyém – feleltem feszengve.
– Az mindegy – legyintett. – Ha egyszer megszereti, már úgyis örökre magához tartozik.

Bodza szerencsére csak gyomorrontást kapott. De én napokig aggódtam érte, mintha tényleg a sajátom lenne.

Közben Anikó egyre ritkábban jelentkezett. Egyik este felhívott:
– Zoli… lehet, hogy mégsem tudom visszavenni Bodzát. Az új albérletbe nem engednek állatot…

Elöntött a düh.
– Ezt nem csinálhatod velem! Nekem nincs időm erre! Nekem ez túl sok!
– Sajnálom… tényleg…

Letettem a telefont és Bodzára néztem. Ő csak csendben ült mellettem és rám tette a mancsát.

Az idő telt. Bodza lassan hozzám nőtt. Már nem zavart annyira a szőr, sőt… hiányzott volna a jelenléte. Egyre többet sétáltunk a Városligetben; néha beszélgettem más kutyásokkal is. Volt köztük egy nő is: Katalin, aki mindig mosolygott rám és Bodzára.

Egy este Katalin meghívott kávézni.
– Látom, mennyire szereted ezt a kutyát – mondta mosolyogva.
– Nem is akartam megtartani… csak így alakult – vallottam be zavartan.
– Néha az élet pont azt adja nekünk, amire szükségünk van – mondta halkan.

Aztán jött az újabb fordulat: Anikó váratlanul bejelentkezett.
– Zoli… rendeződtek a dolgaim! Visszaköltözhetek Bodzával együtt! Ugye hozhatom haza?

Megdermedtem. A torkomban gombóc nőtt.
– Persze… – mondtam végül halkan.

Aznap este Bodza az ágyam végében aludt. Hajnalban arra ébredtem, hogy sírok. Nem akartam elengedni őt.

Amikor Anikó érte jött, Bodza örömmel ugrott rá, de visszanézett rám is. Anikó megölelt.
– Köszönöm… nélküled nem ment volna.

A lakás üres lett utána. A kanapén még ott volt Bodza szőre; a játékai a sarokban hevertek.

Napokig csak ültem otthon és bámultam a semmibe. Hiányzott a reggeli séta, hiányzott az esti összebújás. Hiányzott valaki…

Egy hét múlva Katalin keresett meg a parkban.
– Mi van Bodzával? – kérdezte aggódva.
Elmeséltem mindent.
Katalin megszorította a kezem.
– Tudod… nekem is van egy mentett kutyám otthon. Néha úgy érzem, ők mentenek meg minket igazán.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg így van? Vajon miért csak akkor vesszük észre valaki fontosságát, amikor már nincs velünk? És vajon képes vagyok-e újra kinyitni a szívemet valaki – vagy valami – előtt?

Ti mit gondoltok? Megéri kockáztatni és szeretni akkor is, ha tudjuk: egyszer el kell engedni azt, akit megszeretünk?