Az a nap, amikor minden megváltozott: Egy budapesti történet
– Miért nem vetted fel hamarabb? – hallottam anyám hangját a telefonban, miközben a villamos ablakán át néztem a zuhogó esőt. – Valami baj van Gáborral, ugye? – kérdezte, de én csak némán bámultam ki az ablakon, a szívem vadul vert.
Aznap reggel, amikor csörgött a telefonom, még nem sejtettem, hogy az egész életem egyetlen pillanat alatt darabokra hullik. Az Országos Baleseti Intézetből hívtak: „Jó napot kívánok, Tóth Anna? A férje, Tóth Gábor súlyos balesetet szenvedett. Kérem, jöjjön be minél hamarabb.” A hang rideg volt és tárgyilagos. A világom megállt.
A kórház folyosóján ültem, a kezem remegett, az esőcseppek az ablakon versenyeztek egymással. A fehér falak között mindenki sietett valahová, csak én voltam mozdulatlan. Anyám mellettem ült, szorosan fogta a kezem. – Anna, erősnek kell lenned – mondta halkan. De hogyan lehettem volna erős, amikor úgy éreztem, minden pillanatban szétesek?
Az orvos végül kijött. – Gábor állapota stabil, de még nem tudjuk, mennyire súlyosak a belső sérülései. Egyelőre nem ébredt fel – mondta. Csak bólintani tudtam.
Az első napokban minden gondolatom Gábor körül forgott. Aztán ahogy teltek az órák a kórházban, egyre több furcsaságot vettem észre. Egy nő jelent meg az ajtóban, akit sosem láttam korábban. Magas volt, szőke, elegáns kabátban. – Bocsánat, ön Anna? – kérdezte bizonytalanul. – Én… én Judit vagyok. Gábor kolléganője.
Valami a hangjában megremegett. Anyám gyanakodva nézett rá. – Milyen kolléganő? – kérdezte élesen.
Judit zavartan elmosolyodott. – Csak aggódtam érte… sokat dolgoztunk együtt mostanában.
A következő napokban Judit többször is megjelent. Egyre inkább úgy éreztem, hogy valamit titkolnak előlem. Egy este, amikor már mindenki hazament, Gábor telefonja megcsörrent a táskájában. Nem akartam belenézni… de végül megtettem.
Az üzenetek között ott volt Judit neve. „Hiányzol.” „Mikor beszélünk végre nyugodtan?” „Nem bírom tovább ezt a titkolózást.”
A gyomrom összeszorult. Hirtelen minden értelmet nyert: az elmúlt hónapok feszültségei, Gábor késői hazajövetelei, az elmaradt közös esték.
Másnap reggel anyám rám nézett: – Mi baj van veled? Egész éjjel sírtál.
– Semmi – hazudtam.
De nem bírtam magamban tartani. Amikor Gábor végre magához tért, ott ültem az ágya mellett.
– Anna… – suttogta rekedten.
– Ki Judit? – kérdeztem halkan.
Először csak nézett rám nagy szemekkel, aztán lehunyta a szemét. – Sajnálom… nem akartam bántani téged.
– Mióta tart? – kérdeztem.
– Fél éve… De vége van. Esküszöm.
Nem tudtam sírni. Csak ültem ott mozdulatlanul. Az egész világom összedőlt.
A következő hetekben minden megváltozott. Anyám mindennap hívott: – El kell válnod! Nem hagyhatod magad! – kiabálta.
A nővérem, Zsuzsa is beavatkozott: – Anna, gondolj a gyerekekre! Mi lesz velük?
A gyerekek… Dóri és Marci semmit sem értettek az egészből. Csak azt látták, hogy anya folyton sír, apa pedig nincs otthon.
A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. Főnököm, Péter aggódva nézett rám: – Anna, ha kell szabadságot adok… de vigyázz magadra!
Minden este egyedül ültem a lakásban és azon gondolkodtam: hogyan tovább? Meg tudok bocsátani? Vagy örökre elveszett minden?
Egy este Gábor hazajött a kórházból. Csendben ültünk egymás mellett a kanapén.
– Sajnálom – mondta újra és újra.
– Nem tudom, hogy lehet-e ezt helyrehozni – válaszoltam.
A családunk széthullott. Anyám haragudott rám, amiért nem léptem azonnal; Zsuzsa szerint túl gyenge vagyok; a gyerekek pedig csak azt akarták, hogy minden olyan legyen, mint régen.
De már semmi sem volt olyan.
Hetek teltek el így. Néha úgy éreztem, megfulladok ebben az egészben. Aztán egy reggel Dóri odabújt hozzám: – Anya, ugye minden rendbe jön?
Nem tudtam mit mondani neki.
Most itt ülök az ablak előtt, nézem az esőt Budapest felett és azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e újra bízni? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett bennünk valami?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy házasságot ennyi hazugság után?