Az a nap, amikor minden megváltozott: Egy család harca az örökségért

– Miért gondolod, hogy neked több jár, mint nekem? – csattant fel a bátyám, Gábor, miközben anyám szótlanul kavargatta a teáját az asztalnál. A nappalimban ültem, a régi szőnyegen, amit még apám választott ki évekkel ezelőtt. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanással egyre közelebb kerülnék ahhoz a pillanathoz, amikor végleg szétesik a családunk.

Nem akartam ezt a beszélgetést. Amióta apám elment – már fél éve –, minden nap úgy éreztem, mintha egy darab hiányozna belőlem. Most pedig itt voltunk, három ember, akik valaha egy családot alkottak, és most azon vitatkoztunk, ki mit érdemel abból, amit ő hátrahagyott.

– Nem erről van szó, Gábor – próbáltam higgadt maradni. – Csak azt szeretném, ha igazságosan osztanánk el mindent. Tudod jól, hogy én ápoltam apát az utolsó hónapokban. Te akkor is csak hetente egyszer jöttél át.

Gábor arca elvörösödött. – Mert dolgoznom kellett! Valakinek pénzt is kellett keresnie ebbe a családba! Te meg… – elharapta a mondatot, de a tekintete mindent elárult.

Anyám halkan felsóhajtott. – Elég legyen már! Nem akarom, hogy apátok halála után széthulljunk. Az örökség csak pénz. Nekem ti vagytok a fontosak.

De tudtam, hogy ez nem igaz. Legalábbis nem teljesen. Anyám mindig is Gábort szerette jobban. Ő volt az elsőszülött fiú, az apám büszkesége. Én pedig… én csak ott voltam. A csendes lány, aki mindig próbált megfelelni mindenkinek.

– Anya, te is tudod, hogy apa nekem ígérte a balatoni nyaralót – mondtam halkan. – Ő mondta nekem utoljára, amikor még beszélni tudott.

Gábor felnevetett, de a hangja üres volt. – Persze. Mindenki azt mondja, hogy neki ígérték. De hol van erről papír? Hol van erről bármilyen bizonyíték?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, hogy igaza van – semmi sem volt leírva. Csak egy haldokló apa utolsó szavai egy éjszakán, amikor azt hittem, végre közelebb kerültünk egymáshoz.

– Gábor – szólt anyám csendesen –, te is tudod, hogy Eszter sokat segített apádnak. Talán tényleg neki kéne adni a nyaralót.

A bátyám felpattant a székről. – Mindig ez van! Mindig neki kedvezel! Mintha én nem is számítanék ebben a családban!

A hangja megremegett. Hirtelen rájöttem: nem csak az örökségről van szó. Ez sokkal mélyebben gyökerezik. Gábor mindig úgy érezte, neki kell bizonyítania – apánknak, anyánknak, mindenkinek. Most pedig úgy érezte, elveszik tőle azt az utolsó dolgot is, amihez joga lehetne.

– Nem akarok veszekedni – mondtam halkan. – De nem tudom elengedni azt a házat. Ott nőttem fel nyaranta. Ott tanultam meg úszni apával. Ott sírtam először szerelmi bánat miatt anyának. Nem csak egy ház az nekem.

Gábor leült újra, de most már nem nézett rám. Anyám könnyeit törölgette csendben.

– Mi lesz velünk? – kérdezte végül anyám megtörten. – Ha most így összevesztek… mi marad nekem?

A csend szinte fojtogató volt. Hallottam az órát ketyegni a falon, és hirtelen minden emlék egyszerre zúdult rám: karácsonyok együtt, közös vacsorák, veszekedések és kibékülések.

– Talán… talán eladjuk a házat – mondtam végül remegő hangon –, és megfelezzük a pénzt. Vagy… használhatjuk felváltva. Nem tudom.

Gábor bólintott, de láttam rajta: nem boldog ettől sem. Anyám csak nézett ránk könnyes szemmel.

Az este végére mindannyian kimerülten ültünk egymás mellett. Nem volt megoldás – vagy ha volt is, egyikünk sem érezte győztesnek magát.

Ahogy becsuktam mögöttük az ajtót késő este, egyedül maradtam a sötét lakásban. A szívemben üresség tátongott.

Vajon tényleg megéri egy ház miatt elveszíteni azt a keveset is, ami még összetart minket? Vagy az örökség csak ürügy arra, hogy végre kimondjuk mindazt, amit évek óta magunkban tartunk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy családot ennyi sérelem után?