Az a vasárnap, ami sosem tér vissza – Egy magyar anya vallomása
– Ilona néni, szeretném, ha mostantól nem jönne át minden vasárnap – mondta Anna, a menyem, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében egy félig üres kávéscsészével. A hangja remegett, de a tekintete kemény volt. A szívem egy pillanatra kihagyott, mintha valaki hirtelen elzárta volna bennem az életet.
Nem értettem. Harminc éven át minden vasárnap nálam gyűlt össze a család: a fiam, Gábor, Anna, és most már a két unokám is. A húsleves illata betöltötte a lakást, a rántott hús sercegett az olajban, és a gyerekek nevetése visszhangzott a falak között. Amióta Gáborék saját lakásba költöztek Zuglóban, én mentem hozzájuk – vittem a süteményt, segítettem Annának főzni, játszottam a kicsikkel. Azt hittem, ez így természetes.
– Miért? – kérdeztem halkan, de Anna már elfordult. A mosogatót bámulta, mintha ott találna választ.
– Szeretnénk egy kicsit… magunk lenni. A gyerekek is nőnek, nekik is kell egy kis családi tér. És… néha úgy érzem, túl sok mindenben akar segíteni – hadarta.
A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. Túl sok vagyok? Túl sokat segítek? Hiszen csak jót akartam. A fiam nem szólt semmit; csak lesütötte a szemét.
Aznap este hazafelé menet a villamoson ültem, és néztem az ablakon túl elsuhanó házakat. Vajon hol rontottam el? Miért lettem teher azoknak, akiket mindennél jobban szeretek?
A következő vasárnap reggel üres volt a lakás. Nem főztem levest, nem klopfoltam húst. A rádióban valami régi sláger szólt, de nem tudtam rá figyelni. Felhívtam Gábort.
– Szia anya – vette fel fáradt hangon.
– Jól vagytok? – kérdeztem.
– Igen… csak most épp reggelizünk. Majd hívlak később – mondta gyorsan.
Letettem. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon.
A barátnőm, Marika néni azt mondta: „Ilona, ne hagyd magad! Menj el kirándulni, csinálj valamit magadért!” De hogyan lehet újraértelmezni az életet hatvan felett? Hogyan lehet elfogadni, hogy már nem vagy fontos?
Egyik este Anna felhívott.
– Ilona néni, nem haragszik? – kérdezte bátortalanul.
– Nem haragszom – hazudtam. – Csak… hiányoznak a gyerekek.
– Tudom. De Gábor is azt mondta, hogy most egy kicsit szeretnének kettesben lenni. És… néha úgy érzem, hogy nem tudok megfelelni az elvárásainak.
Meglepődtem. Anna mindig olyan határozottnak tűnt.
– Milyen elvárásaim vannak neked? – kérdeztem.
– Mindig olyan tökéletesen főz, olyan rend van magánál… Én meg csak kapkodok. Néha úgy érzem, hogy sosem leszek olyan jó anya vagy feleség, mint maga volt.
Hirtelen megértettem valamit. Talán nem csak én szenvedek ebben az új helyzetben. Talán Annának is nehéz megfelelni annak az anyósnak, aki mindig mindent jobban tud.
A következő héten elmentem egy nyugdíjas klubba. Eleinte idegenül éreztem magam; mindenki ismerte egymást, én meg csak ültem egyedül egy asztalnál. De aztán odajött hozzám egy kedves asszony, Erzsi néni.
– Maga az új? – kérdezte mosolyogva.
Bólintottam.
– Ne aggódjon! Itt mindenkinek van valami bánata. De együtt könnyebb – mondta.
Ahogy teltek a hetek, lassan megtanultam újra örülni apróságoknak: egy jó beszélgetésnek, egy közös kártyapartinak vagy egy sétának a Városligetben. Néha mégis összeszorult a szívem vasárnaponként; ilyenkor elővettem egy régi fényképet Gáborról gyerekkorából, és csendben sírtam.
Egy nap Gábor váratlanul beállított hozzám a gyerekekkel.
– Anya, eljöttünk hozzád ebédelni – mondta mosolyogva.
A kicsik berohantak a nappaliba, én pedig remegő kézzel készítettem elő az ebédet. Anna nem jött velük; később megtudtam, hogy pihenni akart egy kicsit otthon.
Ebéd után Gábor leült mellém.
– Anya… sajnálom, ha megbántottunk. Csak… próbáljuk megtalálni a saját ritmusunkat Annával. De te mindig fontos leszel nekünk – mondta halkan.
Megöleltem őt. Tudtam, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen – de talán így van rendjén. Talán nekem is meg kell tanulnom elengedni azt a vasárnapot, ami sosem tér vissza.
Most már tudom: az élet változik, és nekünk is változnunk kell vele. De vajon képesek vagyunk-e elfogadni azt, hogy néha háttérbe szorulunk azokért, akiket szeretünk? És vajon megtalálhatjuk-e újra önmagunkat akkor is, ha már nem mi vagyunk a család középpontja?