Az a vasárnap, amikor minden megváltozott: Az igazság, amit már nem rejthettem el

– Anya, hadd mutassam be Petrát – mondta Márk, miközben az ajtóban állt, és egy magas, barna hajú lány mosolygott rám zavartan. A kanál megállt a kezemben, a leves illata hirtelen émelyítővé vált. A szívem hevesen vert, ahogy végignéztem rajta. Nem lehet… Nem lehet, hogy ő az. De ahogy rám nézett, egy pillanatra mintha ő is felismerte volna bennem azt az anyát, akinek a lánya miatt éveken át bűntudatot kellett volna éreznie.

– Jó napot kívánok, Erzsébet néni – szólalt meg Petra halkan. A hangja ismerős volt, de most nem volt benne semmi abból a gúnyból, amit annak idején Kinga mesélt róla.

Kinga az asztal másik végén ült, és amikor meghallotta a nevet, összerezzent. Láttam rajta, hogy ő is felismerte Petrát. Az arca elsápadt, a keze remegett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Mindketten tudtuk: ez a vasárnap nem lesz olyan, mint a többi.

A családi ebéd mindig szent volt nálunk. Minden vasárnap összegyűltünk: én, a férjem, László, a két gyerekünk, Márk és Kinga. Most azonban valami sötét árnyék vetült az asztalra. A leveses tál gőze mögött mintha mindenki mást látott volna: én a múltat, Márk a szerelmet, Kinga pedig a régi sebeket.

– Hogy ismerkedtetek meg? – kérdeztem halkan, próbálva elrejteni a hangom remegését.

– Egyetemen találkoztunk – válaszolta Márk lelkesen. – Petra most kezdte a pszichológiát.

Kinga felnevetett. Éles volt és fájdalmas. – Pszichológia? – kérdezte gúnyosan. – Hát ez igazán érdekes.

Petra lesütötte a szemét. – Tudom, hogy nem voltam mindig jó ember – mondta halkan. – De azóta sokat változtam.

Márk értetlenül nézett körbe. – Miről beszéltek? Ismeritek egymást?

A csend szinte tapinthatóvá vált. László zavartan köhintett, de nem szólt semmit. Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Anyaként kötelességem lett volna védeni Kingát, de ugyanakkor féltem attól is, hogy Márk boldogságát tönkreteszem.

Kinga felállt az asztaltól. – Bocsánat – mondta halkan –, de nekem most mennem kell.

A szívem összeszorult. Láttam a könnyeket a szemében, ahogy kisietett a konyhából. Márk utána akart menni, de Petra visszatartotta.

– Erzsébet néni… – kezdte Petra remegő hangon –, szeretnék bocsánatot kérni mindenért, amit Kingával tettem gimiben. Tudom, hogy megbocsáthatatlan voltam. Azóta minden nap bánom.

Márk döbbenten nézett rá. – Miről beszélsz?

– Én voltam az… aki bántotta Kingát – suttogta Petra.

A levegő megfagyott. László felállt az asztaltól. – Ezt most nem hiszem el…

Éreztem, hogy minden összeomlik körülöttem. Az évekig elfojtott fájdalom most egyszerre tört fel bennem. Emlékeztem arra az időre, amikor Kinga sírva jött haza nap mint nap; amikor azt mondta, hogy nem akar iskolába menni; amikor azt hittem, majd kinövi… De sosem nőtte ki igazán.

– Miért most? – kérdeztem halkan Petrától. – Miért pont most kell mindezt elmondani?

– Mert szeretem Márkot – felelte sírva –, és nem akarok hazugságban élni.

Márk felugrott. – Miért nem mondtad el nekem? Kinga, te miért nem szóltál?

Kinga visszajött az ajtóba, arcán könnyekkel. – Mert azt hittem, senkit sem érdekel… Mert azt hittem, ha elmondom, csak még rosszabb lesz minden…

A férjem odalépett hozzám és megszorította a kezemet. – Erzsi… mit tegyünk?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott és néztem ezt a négy fiatal embert: két gyerekemet és két idegent, akiket összekötött egy fájdalmas múlt.

Az ebéd véget ért. Petra sírva távozott; Márk utána ment. Kinga bezárkózott a szobájába.

Aznap este egyedül ültem a konyhában és azon gondolkodtam: vajon helyesen tettem-e? Vajon jobb lett volna hallgatni? Vagy épp ellenkezőleg: már évekkel ezelőtt ki kellett volna mondani az igazságot?

Másnap reggel Kinga odajött hozzám és átölelt.
– Anya… köszönöm, hogy kiálltál értem.

De láttam rajta: még mindig fáj neki minden szó és minden emlék.

Azóta sem tudom eldönteni: lehet-e újrakezdeni egy ilyen múlt után? Meg lehet-e bocsátani annak, aki egyszer már mindent elvett tőlünk?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri felbolygatni a múltat az igazság kedvéért?