Az a vasárnap, amikor minden megváltozott: Az igazság, amit nem tudtam elhallgatni

– Anya, kérlek, viselkedj rendesen! – suttogta Péter a fülembe, miközben a bejárati ajtóban álltunk. A kezem remegett, ahogy a kilincset markoltam. A vasárnapi ebéd mindig szent volt nálunk, de most valami fojtogató feszültség ült a levegőben.

A fiam mellett ott állt egy fiatal nő, hosszú barna hajjal, magabiztos mosollyal. – Ő itt Zsófi – mutatta be Péter. – A menyasszonyom.

A szívem kihagyott egy ütemet. Zsófi. Az a Zsófi? Aki éveken át gúnyolta, megalázta és szinte tönkretette Anikót az iskolában? Aki miatt a lányom hónapokig nem mert iskolába menni, és akinek a nevétől is összerezzent?

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Zsófi udvariasan, de a szemében valami hideg csillogás villant.

Anikó az ebédlőasztalnál ült, és amikor meglátta Zsófit, elsápadt. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Anikó keze megremegett a villa felett.

– Mi baj van? – kérdezte Péter halkan.

– Semmi – hazudtam. De belül tombolt bennem az indulat és a félelem. Vajon Péter tudja? Vajon Zsófi emlékszik? És Anikó… vajon képes lesz végigülni ezt az ebédet?

Az asztalnál mindenki feszült volt. Apa próbált viccelődni, de senki sem nevetett igazán. Zsófi udvariasan válaszolt minden kérdésre, de Anikó egy szót sem szólt. Csak bámulta a tányérját.

Végül nem bírtam tovább. – Zsófi, te melyik iskolába jártál? – kérdeztem hirtelen.

Zsófi rám nézett, mintha pontosan tudná, mire gondolok. – A Kossuthba – mondta halkan.

– Akkor biztosan emlékszel Anikóra is – mondtam, és éreztem, ahogy Péter lába megfeszül az asztal alatt.

Zsófi bólintott. – Igen… emlékszem.

A csend szinte tapintható volt. Apa letette a villáját. Péter zavartan nézett rám.

– Mi folyik itt? – kérdezte végül.

Anikó felállt. – Semmi – mondta halkan, de a hangja remegett.

Nem bírtam tovább hallgatni. – Zsófi… te voltál az, aki éveken át bántotta Anikót az iskolában. Tudod te egyáltalán, mit tettél vele? Tudod, hogy hónapokig sírt minden este? Hogy pszichológushoz kellett vinnünk?

Péter döbbenten nézett Zsófira. – Ez igaz?

Zsófi lesütötte a szemét. – Fiatal voltam… buta… Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmat okozok…

Anikó könnyei végigfolytak az arcán. – Nem csak fájdalmat okoztál… Elvetted az önbizalmamat… A barátaimat…

Apa felállt az asztaltól. – Ezt most nem hiszem el…

Péter felugrott. – Miért nem mondtad el ezt korábban? – kérdezte tőlem dühösen.

– Mert azt hittem, túl vagyunk rajta… Hogy Anikó meggyógyult… De most itt ül velem szemben az a lány, aki tönkretette a gyerekemet!

Zsófi sírni kezdett. – Sajnálom… Tényleg sajnálom… Nem tudom visszacsinálni.

Anikó kiment a szobából. Péter utána akart menni, de én megfogtam a kezét.

– Fiam… gondold végig, mit jelent ez neked. Mit jelent nekünk.

Péter összetört arccal nézett rám. – Szeretem Zsófit… De Anikót is szeretem… Mit csináljak?

Senki sem tudott válaszolni. Aznap este mindenki külön szobában aludt. Az asztalon kihűlt a rántott hús és a krumplipüré.

Másnap reggel Anikó csendben csomagolt. – Elmegyek pár napra Eszterhez – mondta halkan.

Péter egész nap nem szólt hozzám. Csak este jött oda hozzám a konyhába.

– Anya… mi lesz most?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

Azóta eltelt három hónap. Péter és Zsófi kapcsolata megingott; nem tudják feldolgozni a múltat. Anikó még mindig nem beszél Zsófival, és velem is csak ritkán nyílik meg.

Minden nap azon gondolkodom: jól tettem-e, hogy kimondtam az igazat? Vagy jobb lett volna hallgatni? Vajon tényleg lehet újrakezdeni ott, ahol ennyi fájdalom gyűlt össze?

„Ha ti lennétek a helyemben, mit tettetek volna? Meg lehet bocsátani egy ilyen múltat? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?”