Az a vasárnap, amikor minden megváltozott: Egy titok, amit nem hallgathattam el
– Anya, ugye örülsz nekünk? – kérdezte Márk, miközben az asztalnál ültem, és próbáltam nem remegő kézzel kanalazni a húslevest. Mellette ott ült Petra, a menyasszonya, aki udvarias mosollyal nézett rám. A szívem hevesen vert, ahogy végigmértem őt: a hosszú, barna haj, a szúrós tekintet – nem volt kétségem. Ő volt az a lány, aki éveken át pokollá tette Anita életét az iskolában.
A családi ebéd mindig szent volt nálunk. A férjem, Laci, ilyenkor elővette a legjobb vicceit, Anita csendesen mosolygott, Márk pedig mindig hozott valami újdonságot. De most minden más volt. A levegő vibrált körülöttünk, mintha mindannyian éreztük volna, hogy valami nincs rendben.
– Igen, persze – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy Anita pillantása rám szegeződik. Láttam rajta a rémületet és a fájdalmat. Petra közben kedvesen beszélgetett Lacival, mintha semmi sem történt volna. De én tudtam. Emlékeztem minden egyes estére, amikor Anita sírva jött haza az iskolából. Emlékeztem a levelekre, amiket Petra írt neki: „Senki vagy!” „Jobb lenne, ha eltűnnél!” És most itt ült az asztalunknál.
A leves után csend telepedett ránk. Márk büszkén fogta Petra kezét.
– Szeretném, ha elfogadnátok őt – mondta. – Ő lesz a feleségem.
Anita ekkor felállt.
– Bocsánat – suttogta, és kiszaladt a konyhába.
Márk értetlenül nézett utána.
– Mi baja van? – kérdezte.
Petra vállat vont.
– Biztos csak izgul – mondta ártatlan hangon.
Nem bírtam tovább. Felálltam én is, és követtem Anitát. A konyhában találtam rá; a mosogató fölé hajolva sírt.
– Anya… nem bírom… – zokogta. – Hogy lehet ez? Hogy lehet, hogy Márk pont őt választotta?
Átöleltem.
– Tudom, kicsim. Tudom, ki ő – suttogtam. – De nem tudom, mit tegyek. Ha elmondom Márknak az igazat, lehet, hogy örökre elveszítem őt. Ha hallgatok… te fogsz szenvedni tovább.
Anita csak rázta a fejét.
– Nem akarom tönkretenni Márkot… de nem bírom elviselni ezt a lányt az életünkben!
Visszamentem az ebédlőbe. Márk aggódva nézett rám.
– Mi történt? Miért sír Anita?
Nagy levegőt vettem.
– Márk… beszélnünk kell – mondtam halkan.
Petra rám villantotta azt a régi, gúnyos mosolyát. Egy pillanatra visszarepültem az időben: láttam magam előtt Anitát az iskolai udvaron, ahogy egyedül áll, miközben Petra és barátnői körbeveszik.
– Nem most van itt az ideje – szólt közbe Laci feszülten. – Ünnepeljünk inkább!
De én tudtam: ha most nem mondom el az igazat, soha többé nem lesz rá lehetőségem.
– Márk – kezdtem újra –, tudod te egyáltalán, ki Petra valójában?
Márk értetlenül nézett rám.
– Miről beszélsz?
Petra közbevágott:
– Ez most komoly? Miért próbálod elrontani ezt a napot?
Felálltam.
– Azért, mert nem tudok tovább hallgatni! Petra éveken át bántotta Anitát az iskolában. Megalázta, kiközösítette…
Márk döbbenten nézett Petrára.
– Ez igaz?
Petra felhorkant.
– Ez régen volt! Mindenki követ el hibákat fiatalon!
Anita ekkor visszajött a konyhából; arcán könnyek csorogtak.
– Nem csak hibák voltak ezek… – mondta halkan. – Te tönkretetted az életemet.
Márk felugrott.
– Miért nem mondtad el nekem ezt korábban? – kérdezte Anitától.
Anita csak megrázta a fejét.
– Mert nem akartam elveszíteni téged…
Laci közbeszólt:
– Elég legyen! Ez egy családi ebéd! Nem lehetne inkább megbeszélni ezt máskor?
De már nem volt visszaút. Petra felkapta a táskáját.
– Nem kell ezt hallgatnom! – kiáltotta, és kiviharzott az ajtón.
Márk utána akart menni, de megállítottam.
– Fiam… kérlek… gondold végig. Tudnod kell az igazat. Nem akarom tönkretenni az életedet, de nem tudok együtt élni ezzel a titokkal.
Márk leült; arcát a kezébe temette. A családunk darabokra hullott azon a vasárnapon. Laci dühösen csapta le a kanalat; Anita zokogott; én pedig csak ültem ott és néztem őket. Vajon jól tettem? Megmentettem Anitát… de elveszítettem Márkot?
Most itt ülök egy üres asztal mellett, és csak egy kérdés motoszkál bennem: Vajon tényleg jobb kimondani az igazságot, még ha fáj is? Ti mit tettetek volna a helyemben?