Az alma ára: Egy magyar nagymama vallomása a szeretetről, áldozatról és családról
– Nem értem, miért nem tudsz egyszerűen csak segíteni, Ilona néni! – csattant fel Dóra, a menyem, miközben a konyhaasztalra csapta a bevásárlószatyrot. Az ablakon túl zuhogott az eső, a villámok fényében a régi panelházak sziluettjei még komorabbnak tűntek. A kisunokám, Marci, a szoba sarkában játszott, mintha nem hallaná a feszültséget, de tudtam, hogy mindent érzékel.
A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már magamnak, hogy nem fogok sírni Dóra előtt? Mégis, most is ott égett a könny a szememben. – Dóra, én próbálok segíteni, de nekem is vannak dolgaim. A kert, az orvos, a klub… – próbáltam magyarázni, de ő csak legyintett.
– Mindig csak kifogások! Anyám bezzeg minden nap itt lenne – vágott vissza. Éreztem, ahogy egyre jobban elönt a tehetetlenség. Dóra sosem értette meg, hogy én nem vagyok már fiatal. Hatvanhét éves vagyok, a derekam fáj, és néha csak egy kis nyugalomra vágyom. De ezt nem mondhatom ki hangosan. Mert akkor önzőnek tartanának.
A férjem, Laci, öt éve halt meg. Azóta próbálom egyensúlyozni az életem: egyszerre lenni anya, nagymama és végre egy kicsit önmagam is. De mintha mindenki csak azt várná tőlem, hogy feladjam magam. A lányom, Zsuzsa is gyakran hív: „Anya, ugorj már át a gyerekekhez!” – mondja nevetve, de érzem mögötte az elvárást.
Aznap délután Dóra végül becsapta maga mögött az ajtót. Marci odasomfordált hozzám.
– Nagyi, miért kiabált anya? – kérdezte halkan.
Letérdeltem mellé, megsimogattam a fejét. – Néha az emberek csak fáradtak, kicsim. De én mindig itt vagyok neked – mondtam neki, miközben belül magamnak is próbáltam elhinni ezt.
Este sokáig ültem a konyhában. A régi fényképeket nézegettem: Laci mosolya, Zsuzsa első napja az iskolában, Dóra és Gábor esküvője. Mindegyik képhez emlékek fűztek – nevetések és könnyek egyaránt. Vajon hol rontottam el? Miért érzem úgy, hogy sosem vagyok elég jó?
Másnap reggel csörgött a telefonom. Zsuzsa volt az.
– Anya, ugye ráérsz ma délután? El kellene mennem az orvoshoz… – kérdezte bűntudatos hangon.
Sóhajtottam. – Persze, Zsuzsa. Megoldom – válaszoltam automatikusan.
A buszon ülve azon gondolkodtam: mikor volt utoljára olyan napom, amikor csak magamra gondoltam? Amikor nem mások igényei szerint éltem? Eszembe jutott a kertem: a rózsák már rég elnyíltak, a paradicsompalánták is elszáradtak. Régen minden nap kimentem locsolni őket. Most hetek óta hozzá sem nyúltam.
Amikor megérkeztem Zsuzsához, az unokáim örömmel rohantak hozzám. Egy pillanatra minden gondom elszállt: ölelésükben ott volt az őszinte szeretet. De aztán Zsuzsa rám nézett.
– Anya, olyan fáradtnak tűnsz. Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Csak egy kicsit sok most minden – vallottam be halkan.
Leült mellém.
– Tudom, hogy sokat kérünk tőled… De nélküled nem menne – mondta.
– És nélkülem mi lenne velem? – csúszott ki a számon. Zsuzsa meglepődött arccal nézett rám.
– Sosem gondoltam erre… – suttogta.
Hazafelé menet azon töprengtem: vajon tényleg csak akkor vagyok jó anya és nagymama, ha mindent feladok magamból? Vagy jogom van néha nemet mondani?
Este Dóra hívott.
– Ilona néni… Sajnálom a tegnapit. Feszült vagyok mostanában – mondta csendesen.
– Semmi baj, Dóra. Mindannyian emberek vagyunk – válaszoltam.
Letettem a telefont és kinéztem az ablakon. Az eső elállt, de a levegő még mindig nehéz volt. Az asztalon egy alma hevert: Marci hagyta ott tegnap. Felvettem és beleharaptam. Az íze édes volt és savanyú egyszerre – pont mint az élet.
Vajon lehet-e úgy szeretni másokat, hogy közben önmagunkat is szeretjük? Vagy tényleg mindig áldozatot kell hoznunk azokért, akiket szeretünk?
Ti mit gondoltok erről? Hol van az egyensúly család és önmagunk között?