Az anyós árnyéka: Egy lakás, két család, és a múlt terhei

– Nem fogod elhinni, mit mondott ma reggel az anyád – csattant fel Zsuzsa, miközben a konyhapultnál állt, kezében egy csésze kávéval. A hangja remegett, ahogy rám nézett. – Azt mondta, hogy jogot formál a lakás felére, mert nélküle sosem tudtuk volna megvenni.

Ott ültem a konyhaasztalnál, a kezem ökölbe szorult. A válásom után hónapokig próbáltam rendbe tenni az életemet, most pedig, amikor végre újra boldog lehetnék – hiszen Laci megkérte a kezem –, az ex-anyósom, Ilona néni hirtelen előkerült, és követelte a részét abból a lakásból, amit évekkel ezelőtt közösen vettünk az exférjemmel, Gáborral.

A lakás története nem volt egyszerű. Amikor Gáborral összeházasodtunk, Ilona néni adott némi pénzt az önrészhez, de a törlesztőt mi fizettük évekig. A válás után Gábor lemondott a részéről, én maradtam benne a gyerekekkel. Most, hogy Laci miatt eladnám és új életet kezdenék, Ilona néni hirtelen úgy érzi, neki is jár valami.

– Anyu, ne idegeskedj – szólt közbe Bence, a fiam, aki az ajtófélfának támaszkodva hallgatta a beszélgetést. – Nem lehet csak úgy követelni valamit évekkel később.

– De hát ő is segített – mondta Zsuzsa csendesebben. – Nem lenne igazságos teljesen kizárni.

A gondolataim cikáztak. Vajon tényleg tartozom neki? Vagy csak a lelkiismeretem játszik velem? Ilona néni mindig is szerette irányítani az életünket. Amikor Gáborral összeházasodtunk, mindenbe beleszólt: milyen legyen az esküvő, hova menjünk nászútra, sőt még abba is, hogy milyen színű legyen a nappali fal.

A válás után egy ideig eltűnt az életünkből. Most viszont, hogy hallotta: újra férjhez megyek és eladom a lakást, hirtelen megjelent. Egyik délután váratlanul becsöngetett.

– Szia drágám – mondta mézesmázosan, de a hangjában ott volt valami fenyegető. – Hallottam, hogy eladod a lakást. Tudod jól, hogy én is beletettem pénzt. Szeretném megkapni a részemet.

– Ilona néni – próbáltam nyugodt maradni –, ön valóban segített annak idején az önrésszel, de azóta mi fizettük a törlesztőt. Gábor lemondott róla. Nem gondolja, hogy ez így lenne igazságos?

– Az én fiam is benne volt! – vágott vissza. – És én is! Nélkülem nem lenne ez a lakás!

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Tudtam, hogy jogilag nincs igaza – de a lelkiismeretem mást súgott. Hiszen tényleg segített. De akkor hol van a határ? Meddig tartozunk egymásnak egy családban?

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Laci átölelt.

– Ne hagyd magad zsarolni – suttogta. – Ez a te életed. Ha most engedsz neki, sosem lesz vége.

Másnap reggel felhívtam Gábort.

– Te mit gondolsz erről? – kérdeztem tőle feszülten.

– Anyám mindig ilyen volt – sóhajtott bele a telefonba. – Ha ad valamit, azt vissza is akarja kapni kamatostul. De jogilag nincs igaza. Ha adsz neki pénzt, csak magad miatt tedd.

A gyerekek is érezték a feszültséget. Bence bezárkózott a szobájába, Zsuzsa pedig egész nap csendben volt. Az egész családot megmérgezte ez az ügy.

Végül úgy döntöttem: leülök beszélni Ilona nénivel. Egy kávézóban találkoztunk.

– Nézze, Ilona néni – kezdtem halkan –, tudom, hogy segített nekünk annak idején. Hálás vagyok érte. De most új életet kezdenék. A lakásból származó pénzre szükségem van ahhoz, hogy a gyerekekkel együtt tovább léphessünk.

– Értem én – mondta meglepően lágyan –, de nekem sincs könnyű dolgom mostanában. Az unokáimra gondolok…

– Akkor egyezzünk meg valamiben – ajánlottam fel végül. – Kifizetek önnek egy jelképes összeget az önrész arányában. Így mindketten lezárhatjuk ezt a fejezetet.

Hosszan nézett rám, majd bólintott.

Otthon Laci átölelt.

– Büszke vagyok rád – mondta halkan.

De bennem még mindig ott motoszkált a kérdés: vajon jól tettem? Hol húzódik a határ család és igazságosság között? Ti mit tettetek volna a helyemben?