Az anyós árnyékában: Egy magyar család csendes háborúja

– Már megint túl erős a teád, Zsuzsa – szólalt meg Ilona néni, miközben a kanalat csörgette a bögrében. A szegedi panelház konyhájában ültem, kezem remegett, ahogy a cukrot próbáltam adagolni. Gábor, a férjem, az ablaknál állt, mintha a város fényeiben keresné a menekülést.

– Sajnálom, Ilona néni, legközelebb gyengébbre főzöm – mondtam halkan, de tudtam, hogy mindegy mit csinálok, sosem lesz elég jó.

Ilona néni csak hümmögött, majd hozzátette: – Az én időmben egy meny tudta, hogyan kell teát főzni. Meg főzni úgy általában.

Gábor rám pillantott, szemében bocsánatkérés csillant, de nem szólt semmit. Ez volt a mi csendes háborúnk: Ilona néni minden nap bejött hozzánk – hiszen csak egy emelettel lakott feljebb –, és mindenbe beleszólt. A húslevesbe túl sok sót tettem, a ruhákat nem jól teregettem ki, a gyerekneveléshez pedig végképp nem értettem szerinte.

Az első évben még próbáltam megfelelni. Minden vasárnap együtt ebédeltünk, én főztem, ő kritizált. Egy alkalommal, amikor a rakott krumpli kicsit odakapott, hangosan felsóhajtott:

– Gábor fiam, emlékszel, amikor még otthon ettél? Az én rakott krumplim sosem égett oda.

Gábor csak bólintott. Én pedig éreztem, ahogy egyre jobban összeszorul a torkom. Aztán jöttek a gyerekek. Amikor megszületett Dóri lányunk, Ilona néni azonnal átvette az irányítást.

– Ne így fogd meg! – szólt rám az első napokban. – A feje alá mindig tegyél plusz párnát! És ne ringasd annyit, el lesz kényeztetve.

Aztán amikor Dóri sírt, Ilona néni csak annyit mondott:

– Biztos éhes. Vagy fázik. Vagy csak érzi, hogy ideges vagy mellette.

Egy este Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, legyek türelmesebb az anyjával.

– Tudod, hogy nehéz neki egyedül – mondta halkan. – Apa halála óta csak mi maradtunk neki.

– De Gábor! – fakadtam ki. – Ez nem azt jelenti, hogy mindenbe beleszólhat! Nem érzem magam otthon ebben a lakásban. Mintha mindig vizsgáznom kellene.

Gábor csak hallgatott. Másnap Ilona néni még korábban jött át. A konyhában álltunk ketten.

– Zsuzsa – kezdte –, tudom, hogy nem könnyű velem. De Gábor az én fiam. És én csak jót akarok neki.

– Értem – válaszoltam halkan –, de én is jót akarok neki. És magának is. Csak… néha úgy érzem, sosem leszek elég jó.

Ilona néni elfordult. Egy pillanatra mintha megremegett volna a hangja:

– Az én anyósom is ilyen volt velem. Akkor megfogadtam, hogy én más leszek. De úgy látszik, nem sikerült.

Azt hittem, ez fordulópont lesz. De nem lett az. A mindennapok ugyanúgy teltek tovább: kritika, feszültség, csendes sírások a fürdőszobában.

Egy nap Dóri belázasodott. Ilona néni azonnal átvette az irányítást: borogatásokat hozott, telefonált a háziorvosnak.

– Látod? – mondta nekem. – Egy anya mindig tudja, mit kell tenni.

Éreztem, hogy elpattan bennem valami.

– Ilona néni! – szóltam rá hangosabban, mint valaha. – Kérem, hagyja most rám Dórit! Én vagyok az anyja!

Csend lett. Gábor is bejött a szobába.

– Anya… – kezdte halkan –, kérlek… hagyd most Zsuzsára.

Ilona néni először csak állt némán. Aztán lassan leült a fotelba és sírni kezdett.

– Én csak segíteni akartam… Nem akarok útban lenni…

Odaléptem hozzá és megfogtam a kezét.

– Tudom. De nekem is szükségem van arra, hogy hibázhassak. Hogy tanuljak. Hogy anya lehessek igazán.

Aznap este először ültünk le hármasban úgy vacsorázni, hogy nem szólt be semmit. Csendben voltunk mindannyian – de ez most másfajta csend volt: tele lehetőséggel.

Azóta sok minden változott és sok minden maradt ugyanolyan. Néha még mindig érzem Ilona néni tekintetét a hátamon főzés közben. Néha még mindig túl erős a tea szerinte. De már nem félek tőle annyira.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e valaha igazi béke két nő között ugyanabban a családban? Vagy örökre ott marad köztünk az anyós-meny árnyéka? Ti mit gondoltok erről?