Az anyósom elvette az ebédemet, és még az Instagramra is feltette – de vajon tényleg csak ennyiről szólt a történet?

– Hogy lehet valaki ennyire önző? – kérdeztem magamtól, miközben a hűtő előtt álltam, és csak a hűlt helyét találtam annak a rakott krumplinak, amit egész délelőtt készítettem. A konyhában csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. A telefonom rezgett az asztalon – üzenet jött. Felvettem, és megláttam: Ilona, az anyósom, posztolt egy képet az Instagramra. „A legfinomabb rakott krumpli, amit valaha ettem! #házi #ebéd #kényeztetés” – állt a képaláírásban.

Először csak álltam ott bénultan. Aztán dühös lettem. Nem is szólt, hogy elvitte! Nem kérdezett, nem hagyott egy szeletet sem. És még dicsekszik is vele! Az egész napomat erre az ebédre szántam, végre magamnak főztem valamit, amire vágytam. A férjem, Gábor épp dolgozott, a gyerekek iskolában voltak – ez lett volna az én kis ünnepem.

Aztán meghallottam Ilona hangját a nappaliból:
– Sofia, képzeld, milyen finom volt az ebéded! Remélem, nem baj, hogy megettem. Olyan jól nézett ki! Gondoltam, megosztom a világgal is.

– De… Ilona néni, én azt magamnak készítettem – próbáltam nyugodt maradni, de éreztem, hogy remeg a hangom.

– Jaj, hát majd csinálsz másikat! – legyintett. – Úgyis olyan ügyes vagy a konyhában.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Ez tényleg csak egy ebéd volt? Vagy valami sokkal mélyebb dologról szólt ez az egész? Az utóbbi időben egyre többször éreztem úgy, hogy Ilona mindenbe beleszól: hogyan nevelem a gyerekeket, mit főzök Gábornak, sőt még abba is, hogy milyen színű legyen a nappali függönye.

Aznap este Gábor későn ért haza. Amikor elmeséltem neki az esetet, csak fáradtan sóhajtott:
– Tudod, milyen anyám. Nem akart rosszat.

– De nekem rosszul esett! – fakadtam ki. – Mindig úgy érzem, mintha semmi sem lenne igazán az enyém ebben a házban.

Gábor csak hallgatott. Láttam rajta, hogy nem akar vitatkozni. De én sem tudtam már visszafogni magam:
– Szerinted normális ez? Hogy valaki csak úgy elveszi azt, amit más készített?

Másnap reggel Ilona újabb képet posztolt: „Ma is főzök valami finomat Sofiával!” – írta. De én nem főztem vele. Sőt, kerültem őt egész nap. A gyerekek észrevették a feszültséget:
– Anya, miért vagy szomorú? – kérdezte Lili.

– Semmi baj, kicsim – hazudtam. De belül fortyogtam.

Pár nap múlva anyósom átjött egy tál süteménnyel.
– Hoztam neked is! – mondta mosolyogva.

– Köszönöm – válaszoltam halkan. De nem tudtam örülni neki. Úgy éreztem, mintha minden gesztusa mögött ott lenne egy kis szúrás: „Nézd csak, én jobban csinálom!”

Egy este Gáborral leültünk beszélgetni.
– Szeretném, ha kicsit jobban tiszteletben tartaná az anyukád a határaimat – mondtam óvatosan.

– Próbálok beszélni vele – ígérte Gábor. De tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű.

A következő vasárnap családi ebéd volt nálunk. Ilona már korán jött segíteni. Amikor meglátta, hogy én főzök, rögtön átvette az irányítást:
– Sofia, inkább így csináld! Tudod, nálunk mindig így volt szokás.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Végül félrehívtam őt:
– Ilona néni, szeretném én elkészíteni ezt az ebédet. Kérem, hagyja most rám!

Meglepődött.
– Jaj kislányom, nem akartam megbántani!

– Tudom – mondtam halkan –, de nekem is szükségem van arra, hogy néha én döntsek.

Az ebéd végül jól sikerült. Ilona kevesebbet szólt bele mindenbe. De tudtam: ez csak egy apró lépés volt egy hosszú úton.

Azóta is sokszor eszembe jut az a rakott krumpli. Nem maga az étel hiányzik – hanem az érzés: hogy valami végre csak az enyém lehet ebben a családban.

Vajon tényleg túlérzékeny vagyok? Vagy mindannyian vágyunk arra, hogy néha miénk lehessen valami kizárólagosan? Ti mit tennétek a helyemben?