Az anyósomék árnyékában: Egy anya harca a fia boldogságáért

– Gergő, nem mehetsz el addig, amíg nem beszélünk erről! – kiáltottam utána, miközben már a kabátját vette fel. Az ajtóban megállt, de nem nézett rám. – Anya, kérlek, ne most… – suttogta fáradtan.

A szívem összeszorult. Hónapok óta érzem, hogy valami nincs rendben. Gergő mindig is csendes fiú volt, de mióta megismerkedett Verával, mintha egyre inkább eltűnne belőle az a régi fény. Pedig minden olyan jól indult: Gergő lediplomázott a Műegyetemen, aztán egy nagy cégnél helyezkedett el, gyorsan előléptették, és végül megvette élete első lakását Zuglóban. Apjával büszkén segítettük a költözésben, és amikor végre minden a helyére került, Gergő bemutatta nekünk Verát.

Vera szép lány volt, kedvesnek tűnt, de valami mégis zavart benne. Talán az a túlzott magabiztosság, amivel belépett az életünkbe. Az első vacsoránál máris arról beszélt, hogy Gergőnek mennyi mindent kellene még elérnie: „Egy ilyen lakás csak kezdésnek jó, de majd veszünk egy nagyobbat is, igaz?” – nevetett fel, miközben Gergő zavartan mosolygott.

Aztán jöttek Vera szülei. A Szabó család. Az anyósomékhoz képest – akik mindig is visszafogottak voltak – ők harsányak, követelőzők és mindent jobban tudók voltak. Már az első találkozáskor éreztük, hogy ők nem csak Verát akarják férjhez adni, hanem Gergőt is be akarják kebelezni. „Gergő, nálunk minden vasárnap ebéd van! Ugye jöttök majd rendszeresen?” – kérdezte Vera anyja, Ilona néni. Gergő csak bólintott.

Azóta minden hétvégén ott ülnek az asztalnál. Először csak ebéd volt, aztán már közös programok: kirándulás a Balatonra, színházba járás, sőt még családi nyaralás is. Gergő egyre kevesebbet jött haza hozzánk. Amikor kérdeztem, miért nem látogat meg minket gyakrabban, csak annyit mondott: „Anya, tudod, mennyi mindent várnak el tőlem…”

Egyik este aztán kiborultam. Felhívtam Verát.
– Vera, beszélhetnénk? Aggódom Gergőért.
– Miért aggódsz? Hiszen minden rendben van! – válaszolta hűvösen.
– Nem látom boldognak. Mintha túl sok lenne neki ez az egész.
– Az én családom csak segíteni akar neki. Ha valaki sikeres akar lenni, akkor alkalmazkodnia kell – mondta Vera.

Letettem a telefont, de nem nyugodtam meg. A férjem szerint túlreagálom: „Hagyd már! Felnőtt ember! Majd megoldja!” De én éreztem, hogy Gergő szenved.

Egyik vasárnap váratlanul beállított hozzánk. Fáradtnak tűnt, karikás szemekkel ült le a konyhában.
– Anya… nem bírom már ezt tovább – mondta halkan.
– Mi történt?
– Mindenki csak követel tőlem. Vera szülei azt akarják, hogy dolgozzak még többet, hogy vegyünk nagyobb lakást. Vera is folyton elégedetlen. Ha nemet mondok valamire, megsértődik. Már nem tudom, mit akarok én magam…

Megöleltem. Úgy sírt, mint kisgyerekkorában.

Aznap este eldöntöttem: beszélnem kell Vera szüleivel. Nem hagyhatom, hogy tönkretegyék a fiamat.

A következő vasárnap én is elmentem hozzájuk ebédre. A hangulat feszült volt. Ilona néni rögtön rám mosolygott:
– Milyen régen láttuk már! Remélem, jól érzi magát nálunk!
– Köszönöm – feleltem hűvösen –, de szeretnék valamit mondani.
Mindenki elhallgatott.
– Úgy érzem, túl sokat várnak el Gergőtől. Ő is emberből van. Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni.
Ilona néni arca megkeményedett:
– Mi csak jót akarunk neki! Ha nem bírja a tempót, akkor talán nem is illik a családunkba!
Vera rám nézett:
– Anyu! Elég!
Gergő ekkor felállt:
– Elég volt! Nem akarok többé megfelelni senkinek! Saját életemet akarom élni!

Csend lett. Aztán Vera sírva kirohant a szobából.

Hazafelé Gergő csak annyit mondott:
– Köszönöm anya… Nem tudom, mi lesz most.

Azóta hetek teltek el. Vera és Gergő kapcsolata megromlott; most külön élnek egy ideig. Néha bűntudatom van: vajon jogom volt beleavatkozni? De amikor látom Gergőt újra mosolyogni – még ha csak ritkán is –, úgy érzem, helyesen cselekedtem.

De vajon meddig tart egy anya felelőssége? Hol húzódik a határ szeretet és beavatkozás között? Ti mit tettetek volna a helyemben?