Az apám árnyékában: Egy magyar lány útja önmagához – Elég-e a bátorság a boldogsághoz?

– Anna, ne szólj bele, ez nem a te dolgod! – harsogta apám, miközben az asztalra csapott. A porcelán csészék összekoccantak, anyám összerezzent, én pedig csak álltam ott, mint egy szobor. A bátyám, Gergő, diadalmasan nézett rám, mintha csak ő lenne jogosult bármilyen véleményre ebben a házban.

Gyerekkorom óta így ment ez. Apám, László, mindig is kemény ember volt. Azt mondta, az élet nem habos torta, főleg nem egy lánynak. Gergő volt a család büszkesége: focista, jó tanuló, mindenki szerette. Én? Én voltam az „okos kislány”, aki inkább olvasott a szobájában, mintsem hogy a kertben dolgozzon vagy a faluban pletykáljon.

A mi falunkban, Kiskőrösön, mindenki mindent tudott mindenkiről. Ha valaki eltért a megszokottól, azt hamar kibeszélték. Anyám, Márta, mindig azt mondta: „Ne hívjuk fel magunkra a figyelmet!” Így hát megtanultam csendben maradni. De belül tomboltam. Minden alkalommal, amikor apám vagy Gergő elnyomott, egyre nagyobb lett bennem a feszültség.

Egy nap azonban minden megváltozott. Aznap este apám bejelentette: „Gergő átveszi a családi földeket. Anna, te majd segítesz anyádnak.” A szívem összeszorult. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer én is gazdálkodhatok, de ezt sosem mondhattam ki hangosan.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Anyám bejött hozzám.
– Jól vagy, kicsim?
– Miért nem lehet nekem is választásom? – kérdeztem halkan.
– Az élet néha nem igazságos – sóhajtott. – De nekünk nőknek alkalmazkodni kell.

Másnap reggel Gergő vigyorogva jött oda hozzám:
– Látod, Anna? Ez így van rendjén. Te úgyis jobban szeretsz könyveket olvasni.

Akkor döntöttem el: nem fogom hagyni, hogy mások írják meg az életem történetét.

Titokban jelentkeztem az egyetemre Szegedre, agrármérnök szakra. Minden fillért félretettem, amit csak tudtam: zsebpénz, néha egy-egy kis munka a szomszédoknál. Tudtam, ha apám megtudja, kitagad.

Az érettségi után jött az igazi dráma. Egy borús júniusi reggelen leültem apám elé.
– Apa, szeretnék továbbtanulni Szegeden.
– Minek? – kérdezte ridegen. – A föld itt van, az asszonyi munka is itt van. Mit akarsz te ott?
– Agrármérnök akarok lenni.
– Az nem nőnek való! – kiáltotta. – Gergő majd elintézi a földeket.
– De én is képes vagyok rá! – tört ki belőlem.

A vita heves volt és hosszú. Anyám sírt, Gergő csak forgatta a szemét. Apám végül azt mondta:
– Ha elmész, ne számíts semmire tőlünk!

Aznap este sírva pakoltam össze a bőröndömet. Anyám csendben segített.
– Büszke vagyok rád – suttogta. – De vigyázz magadra!

Szegeden minden új volt és ijesztő. Az első hónapokban magányos voltam, de végre önmagam lehettem. Megismertem Zsuzsit és Katát, akik hasonló cipőben jártak: ők is vidékről jöttek, ők is küzdöttek az elvárásokkal.

Egyik este Zsuzsi megkérdezte:
– Anna, miért volt olyan nehéz otthon?
– Mert sosem lehettem önmagam – válaszoltam könnyes szemmel.

Az évek alatt egyre erősebb lettem. Kitűnő eredménnyel végeztem az egyetemen. Közben ritkán beszéltem a családommal; apám nem keresett, Gergő csak néha írt egy-egy rövid üzenetet: „Anyu jól van.” Anyám titokban küldött nekem csomagokat: házi lekvárt, kötött sálat télre.

Az utolsó évben kaptam egy állásajánlatot egy nagy mezőgazdasági cégtől Budapesten. Dönthettem volna úgy is, hogy ott maradok a fővárosban – de valami visszahúzott Kiskőrösre. Nem akartam örökre menekülni.

Hazamentem hát. Apám arca megkeményedett, amikor meglátott.
– Minek jöttél vissza?
– Mert ez az otthonom is – válaszoltam halkan.

Gergő közben bajba került: rossz döntéseket hozott a földeken, adósságba verte magát. Anyám beteg lett; már nem bírta a háztartást egyedül.

Egy este leültem apámmal beszélgetni.
– Segíteni akarok – mondtam neki.
– Nem kell a segítséged! – vágta rá dacosan.
– Nézd meg Gergőt! Egyedül nem megy neki! – kiáltottam vissza sírva.

Hosszú csend következett. Végül apám megtört hangon szólt:
– Talán hibáztam…

Azóta együtt dolgozunk a földeken. Nehéz volt elfogadtatni magam a faluban; sokan még mindig furcsán néznek rám. De anyám mosolya mindennél többet ér.

Most már tudom: néha el kell szakadni attól, amit mások várnak tőlünk ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat.

Vajon hányan élnek még ma is mások árnyékában? Elég bátor vagy te is ahhoz, hogy kiállj magadért?