Az apám lakása, akit sosem ismertem – most anyám a felét követeli. Vajon ez igazságos?

– Nem hiszem el, hogy ezt most komolyan mondod, anya! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a papírokkal. Az öröklési iratok ott hevertek előttem, rajtuk apám neve: Szabó László. Egy név, amit egész életemben csak suttogva hallottam, ha egyáltalán szóba került.

Anyám, Katalin, szigorú arccal nézett rám. – Anna, én is része vagyok ennek az egésznek. Én neveltelek fel egyedül! Az a lakás… nekem is jár belőle.

A szívem összeszorult. Hányszor kérdeztem gyerekként: „Hol van apu?” Mindig csak annyit mondott: „Nincs apád.” Soha nem magyarázta el, mi történt. Most pedig itt ül velem szemben, és a felét követeli annak, amit attól az embertől kaptam, akitől egész életemben elzárt.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy nap levelet kaptam egy ügyvédtől. A borítékban hivatalos papírok voltak: apám meghalt, és rám hagyta a XIII. kerületi lakását. Először azt hittem, valami tévedés történt. De minden adat stimmelt. Aztán jött a döbbenet: apám élt valahol Budapesten, és én sosem találkoztam vele.

Napokig nem szóltam senkinek. Aztán végül elmondtam anyának. A reakciója hideg volt és számító: – Hát, legalább valami hasznod lett abból az emberből.

Nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek. Eddig azt hittem, anyám mindent megtett értem. Most viszont úgy éreztem, mintha valamit elvettek volna tőlem – nem csak egy apát, hanem egy egész múltat.

A lakás kulcsát a kezemben forgattam. Elmentem megnézni. Egy régi polgári lakás volt a Szent István körúton. A falakon régi fényképek lógtak – köztük egy rólam készült babakori kép is. Apám őrzött engem az emlékei között. Ott voltam az életében, még ha csak képeken is.

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Miért nem keresett? Miért nem mondta el anyám az igazat? Otthon aztán kitört a vihar.

– Miért nem mondtad el soha? – kérdeztem anyámat.
– Mert nem akartam, hogy csalódj benne! – vágta rá dühösen. – Elhagyott minket! Egyedül maradtam veled!
– De nekem jogom lett volna tudni! – zokogtam.

Azóta minden nap feszültségben telt. Anyám egyszer csak előállt azzal: szerinte neki is jár a lakás fele, hiszen ő nevelt fel engem.

– Tudod mennyi mindent áldoztam fel érted? – kérdezte egyik este.
– Tudom – feleltem halkan –, de ez nem ugyanaz.

A barátaim szerint adjak neki valamit, hiszen tényleg egyedül nevelt fel. De bennem ott motoszkált a harag: miért pont most akar részesedni abból, amit egész életemben eltitkolt előlem?

Egyik este átjött hozzám a nagynéném, Éva néni. Ő mindig is próbált közvetíteni köztünk.
– Anna, gondolj bele anyád helyzetébe is – mondta csendesen. – Fiatal volt, félt, hogy elveszít téged is.
– De most úgy érzem, mintha csak pénzt jelentene neki az egész – suttogtam.
– Lehet, hogy csak fél attól, hogy elveszít téged… most másik családod is lehetett volna.

Napokig őrlődtem. Elmentem az ügyvédhez is tanácsot kérni.
– Jogilag öné a lakás – mondta az ügyvéd –, de családon belül ezek sosem egyszerűek.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm megkérdezte:
– Minden rendben van?
– Nem igazán – vallottam be –, családi dolgok…

Egy este aztán leültem anyámmal beszélgetni.
– Anya, én szeretlek téged. De ez a lakás… ez az egyetlen kapcsolatom apámmal. Nem tudom csak úgy odaadni a felét.
Anyám szeme könnyes lett.
– Félek, hogy ha megtartod az egészet, végleg eltávolodsz tőlem.
– Nem fogok eltávolodni – mondtam halkan –, de szeretném végre megismerni azt a részemet is, amit eddig elzártál előlem.

Végül kompromisszumot ajánlottam: kiadom a lakást albérletbe, és a bevételből adok neki valamennyit havonta. Nem volt boldog tőle, de elfogadta.

Azóta is minden nap eszembe jut: vajon jól döntöttem? Vajon lehet-e igazságosnak lenni két ember között, ha mindketten sérültek?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elvette tőled az igazságot?”