Az ár, amit a lelkiismeretemért fizettem – Egy orvos vallomása

– Nem tudom kifizetni, doktor úr – mondta remegő hangon az asszony, miközben a keze a férje vállán pihent. A férfi arca sápadt volt, izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Az ügyeleti rendelőben épp csak elcsendesedett az éjszaka, de bennem vihar tombolt.

A nevem Gábor. Orvos vagyok Budapesten, és ez az este örökre megváltoztatta az életem. Aznap este, amikor a Szent Imre Kórház sürgősségi osztályán dolgoztam, egy házaspár érkezett be. A férfi, László, szívroham tüneteivel küzdött. Az asszony, Ilona, könnyes szemmel magyarázta: „Nincs pénzünk, doktor úr. A férjem elvesztette a munkáját, én takarítok, de alig tudjuk fizetni a rezsit.”

A kórházban új szabályokat vezettek be: minden sürgősségi ellátás előtt előleget kellett kérnünk. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Aznap már háromszor szólt rám a főnököm, hogy ne engedjek el senkit fizetés nélkül. De amikor Ilona rám nézett azokkal a kétségbeesett szemekkel, valami bennem is megremegett.

– Sajnálom, de nem tudom elkezdeni a kezelést előleg nélkül – mondtam halkan.

A nő zokogni kezdett. László zihálva kapaszkodott az ágy szélébe. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha kívülről látnám magam: egy fehér köpenyes ember, aki pénzt kér az életért cserébe. De aztán eszembe jutottak a saját gondjaim: a lakáshitel, a két gyerek tandíja, a feleségem, Zsuzsa állandó panaszkodása, hogy sosem vagyok otthon.

Aznap este hazamentem. Zsuzsa már várt rám.

– Gábor, mi történt veled? – kérdezte aggódva. – Olyan vagy, mint aki szellemet látott.

– Ma… – kezdtem volna mondani, de elakadtam. Nem tudtam kimondani, hogy mit tettem. Hogy egy ember talán miattam halt meg.

A következő napokban nem jött álom a szememre. A kórházban suttogtak rólam. Egy nővér odasúgta: „Hallottad? Gábor doktor nem kezelte Lászlót időben.”

A hír eljutott anyámhoz is. Egy vasárnap délután felhívott:

– Fiam, te mindig azt mondtad, hogy orvosnak lenni hivatás. Mi történt veled?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem a nappaliban, néztem a falat és hallgattam Zsuzsa és a gyerekek nevetését a konyhából. Vajon ők is másképp néznének rám, ha tudnák?

Egy hét múlva Ilona visszajött a kórházba. Egyedül volt.

– Doktor úr… László meghalt – mondta csendesen. – Tudom, hogy maga csak azt tette, amit kellett. De én sosem fogom elfelejteni azt az estét.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Aznap este Zsuzsa rám nézett vacsora közben:

– Gábor, valami baj van? Már napok óta nem vagy önmagad.

– Elrontottam valamit – suttogtam.

– Mindenki hibázik – mondta halkan. – De te mindig is segíteni akartál az embereken.

– És most? Most csak pénzt kértem tőlük… – törtem ki.

Zsuzsa átölelt. De én nem tudtam megbocsátani magamnak.

A következő hetekben egyre többször vitatkoztunk otthon. Zsuzsa szerint túl sokat dolgozom, elhidegültünk egymástól. A gyerekek is feszültek voltak; egyszer hallottam, ahogy a lányom azt mondja a testvérének: „Apa már nem olyan kedves.”

A kórházban is megváltozott minden. A kollégáim kerülték a tekintetem. Egyik este az ügyelet után odajött hozzám András, a régi barátom:

– Gábor, nem te vagy az egyetlen ebben a helyzetben. De valamit tenned kell! Nem hagyhatod, hogy ez felemésszen.

De mit tehettem volna? A szabályokat nem én hoztam. Mégis én voltam az, aki nemet mondott egy kétségbeesett asszonynak.

Egy hónappal később Ilona levelet írt nekem:

„Tisztelt Doktor Úr! Tudom, hogy maga is csak ember. Megbocsátok magának. De kérem, soha ne felejtse el: minden döntésünk nyomot hagy mások életében.”

A levél ott maradt az íróasztalomon hetekig. Néha elővettem és újraolvastam.

Azóta sok minden változott. Elmentem egy pszichológushoz is; először életemben beszéltem arról, mennyire nehéz orvosnak lenni ebben az országban. A családommal lassan újra közeledünk egymáshoz – de már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e jó embernek maradni ilyen körülmények között? És ha egyszer hibáztunk – van-e visszaút?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak egy ilyen döntést?