Az ár, amit a szabadságért fizettem: A történetem a lányaimmal

– Margit, ezt nem teheted velünk! – kiáltotta Anna, a nagyobbik lányom, miközben a konyhaasztalnál állt, könnyekkel a szemében. A konyhában terjengett a frissen főtt húsleves illata, de a levegő feszültséggel volt tele. A másik lányom, Zsófi, csak némán bámult maga elé, ujjai idegesen játszottak a terítő rojtos szélén.

A szívem hevesen vert. Hatvanhárom éves vagyok, és most először érzem azt, hogy nem bírom tovább. Egy életen át mindent a családomért tettem. Főztem, mostam, dolgoztam a könyvtárban, hogy mindent megadhassak Annának és Zsófinak. Amikor az apjuk, Lajos, elhagyott minket tizenöt éve egy fiatalabb nőért, azt hittem, összeroppanok. De nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget – két kislányt kellett felnevelnem.

Most viszont, hogy mindketten felnőttek, saját életük van – Anna tanárnő lett egy budapesti gimnáziumban, Zsófi pedig már három éve Németországban dolgozik ápolónőként –, úgy éreztem, végre levegőt vehetek. De amikor bejelentettem nekik, hogy eladom a házat és vidékre költözöm egy kis faluba, ahol mindig is élni akartam, kitört a vihar.

– Mi lesz velünk? Hova megyünk haza? – kérdezte Anna remegő hangon.
– Anna, már mindketten felnőttek vagytok. Nektek is van saját otthonotok – próbáltam nyugodtan válaszolni.
– De anya! Ez a ház az egyetlen biztos pont az életünkben! – fakadt ki Zsófi is végül a telefonon keresztül.

Nem értették. Vagy talán nem akarták érteni. Az egész életemet rájuk áldoztam. Minden álmomat félretettem: sosem tanultam tovább, pedig mindig is szerettem volna magyar irodalmat tanítani; sosem utaztam el sehová, mert mindig volt valami fontosabb kiadás; sosem volt saját időm vagy terem. Most viszont úgy éreztem, ha most sem lépek, örökre elveszítem önmagam.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam Anna halk sírását a szomszéd szobából. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Lajos elment: ahogy Anna minden este hozzám bújt, ahogy Zsófi csendben rajzolt az asztalnál, hogy ne kelljen beszélnie az apja hiányáról. Mindent túléltem értük. De most… most ők nem tudják túlélni azt, hogy én végre magamért döntök?

Másnap reggel Anna szó nélkül elment dolgozni. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Nem értelek.” A szívem összeszorult. Vajon tényleg önző vagyok? Vajon egy anya soha nem választhatja önmagát?

Délután Zsófi hívott videón Németországból.
– Anya… tényleg eladod a házat? – kérdezte halkan.
– Igen, Zsófikám. Szeretnék új életet kezdeni. Egy kis házban, kerttel… mindig is vágytam rá.
– És mi lesz velünk? – kérdezte újra.
– Mindig itt leszek nektek. De most már szeretném azt is megtapasztalni, milyen az élet nélkületek.
Zsófi csak bólintott. Láttam rajta: haragszik rám.

A következő hetekben egyre nőtt köztünk a távolság. Anna alig beszélt velem. Zsófi is ritkábban hívott. A barátnőim szerint bátor vagyok – de én csak ürességet éreztem.

A ház eladása gyorsan ment. Egy fiatal pár vette meg, akik első gyermeküket várták. Amikor utoljára végigsétáltam az üres szobákon, minden emlék rám zúdult: Anna első lépései a nappaliban; Zsófi születésnapjai; Lajos utolsó veszekedései… Minden falban ott volt az életem.

Az új otthonomban – egy kis házban Szentendre mellett – először éreztem magam szabadnak. Reggelente madárcsicsergésre ébredtem, kertészkedtem, olvastam. De a lányaim hiánya minden nap fájt.

Egyik este Anna váratlanul felhívott.
– Anya… sajnálom – mondta halkan. – Féltünk, hogy elveszítünk téged is.
– Nem veszítetek el – suttogtam könnyek között. – Csak most először magamat is választom.

Zsófi is meglátogatott pár héttel később. A kertben ültünk, ő nézte a virágokat.
– Tudod… talán nekünk is tanulnunk kellene tőled – mondta halkan.

Most már tudom: néha fájdalmas döntéseket kell hoznunk ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat. De vajon lehet-e egyszerre jó anya és önmagunk legjobb barátja? Ti mit gondoltok erről? Vajon tényleg önző voltam?