Az éjszaka, amikor kizártam a fiamat és a menyemet – Egy anya vallomása a határokról

– Elég volt! – kiáltottam, miközben remegő kézzel téptem ki a kulcsot a zárból. A fiam, Gergő, döbbenten nézett rám, mellette Anna, a menyem, könnyes szemmel szorította magához a kabátját. Az ajtóban álltak, mintha nem hinnék el, hogy tényleg megtettem.

Hat hónapja kezdődött minden. Akkor költöztek vissza hozzám, miután Gergő elvesztette az állását, Anna pedig terhes lett. Azt hittem, örülni fogok, hogy újra együtt lehetünk, hogy segíthetek nekik az új életükben. De hamar rájöttem, hogy ez nem az a családi idill lesz, amiről álmodtam.

Az első hetekben még próbáltam türelmes lenni. Anna egész nap otthon volt, de sosem segített a házimunkában. Gergő órákig játszott a számítógépen, miközben én dolgoztam és főztem rájuk is. Egyre gyakrabban hallottam suttogásokat mögöttem: „Anyád már megint beleszól mindenbe.” „Miért nem tud végre nyugodtan élni?”

Egy este, amikor hazaértem a boltból, Anna épp telefonált az anyjával. Nem vette észre, hogy hallom: – Nem bírom tovább ezt az asszonyt. Mindenbe beleüti az orrát. Gergő is ki van már tőle.

A szívem összeszorult. Az én fiam? Rólam beszél így? Próbáltam beszélni velük, de csak annyit mondtak: – Anya, ne vedd magadra. Fáradtak vagyunk.

Aztán jöttek a viták. Egyik este Anna rám csapta a fürdőszoba ajtaját: – Nem vagy az anyám! Ne mondd meg, mit csináljak! – kiabálta.

Gergő csak ült a kanapén, lehajtott fejjel. – Anya, kérlek… hagyj minket békén egy kicsit.

Aznap este sírva feküdtem le. Az ágyban forgolódtam, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Mindent értük tettem. Felneveltem Gergőt egyedül, miután az apja elhagyott minket. Mindig ő volt az életem értelme.

A következő hetekben egyre rosszabb lett minden. Anna hangosan panaszkodott a barátnőinek telefonon: – Itt nincs semmi magánéletünk! Mindenbe beleszól! – Gergő pedig egyre többször maradt ki estére.

Egy nap Anna odajött hozzám a konyhában:
– Erzsi néni, nem lehetne, hogy kicsit kevesebbet járkáljon be hozzánk? Szükségünk lenne egy kis térre.
– Ez az én lakásom – válaszoltam halkan.
– De mi is itt élünk! – vágta rá dühösen.

Aznap este Gergő is nekem esett:
– Anya, miért nem tudsz alkalmazkodni? Mi is felnőttek vagyunk már!
– Akkor viselkedjetek is úgy! – csattantam fel.

A feszültség napról napra nőtt. Egyre inkább idegennek éreztem magam a saját otthonomban. Aztán eljött az a bizonyos este.

Anna hangosan veszekedett velem a nappaliban:
– Nem bírom tovább! Vagy mi megyünk el innen, vagy maga hagy minket békén!
– Ezt hogy képzeled? – kérdeztem remegő hangon.
– Úgy, hogy ez így nem élet! – kiabálta.

Gergő csak állt ott némán. Nem védett meg. Nem mondta azt, hogy szeret. Csak nézett rám üres tekintettel.

Akkor valami eltört bennem. Felálltam, odamentem az ajtóhoz, és kivettem a kulcsot a zárból.
– Elég volt! – mondtam halkan. – Menjetek el. Most azonnal.

Anna felháborodva nézett rám:
– Maga ezt nem teheti meg!
– De igen – feleltem. – Ez az én otthonom.

Gergő csak annyit mondott:
– Anya…
– Menjetek! – kiáltottam újra.

Összepakoltak néhány ruhát és elmentek. Az ajtó becsapódott mögöttük. A lakásban csend lett. Leültem a kanapéra és sírtam. Úgy sírtam, mint még soha életemben.

Azóta eltelt három hét. Nem hívtak fel. Nem tudom, hol laknak most. Minden nap azon gondolkodom: vajon helyesen cselekedtem-e? Megvédtem magam attól, hogy teljesen összetörjenek? Vagy örökre elveszítettem azt az egyetlen embert, akiért mindent megtettem?

Talán önző voltam? Vagy végre kiálltam magamért? Vajon lehet-e még valaha igazi családunk?

„Ti mit tettetek volna az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést?”