Az éjszaka, amikor minden megváltozott: Egy élet a bizalmatlanság árnyékában

– Hol van Marci? – Anyu hangja remegett, miközben berontott a nappaliba. A szívem kihagyott egy ütemet. A kanapén, ahol Marci, a hatéves kisfiú még tíz perce a plüssmackójával játszott, most csak egy összegyűrt takaró hevert.

– Itt volt… itt volt az előbb! – dadogtam, a hangom magasabb volt a szokásosnál. A kezem remegett, ahogy körbenéztem. Az eső monoton kopogott az ablakon, mintha maga a ház is vádolna.

– Hogy tudtad szem elől téveszteni, Anna? – Anyu szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Éreztem, ahogy elsápadok. Még most is hallottam Marci nevetését, ahogy bújócskáztunk. Még most is láttam a huncut mosolyát.

A pánik gyorsan terjedt. Negyedóra múlva már kint állt a fél utca: szomszédok, rendőrök, idegenek. Az eső mindent elmosott; a kék villogók fénye visszatükröződött a vizes járdán. Ott álltam a káosz közepén, bőrig ázva, vörös szemekkel.

– Biztos nem voltál a telefonodon? – kérdezte szigorúan Farkas hadnagy. A tekintete kemény volt, mintha már eldöntötte volna: én vagyok a hibás.

– Nem! Csak… csak limonádéért mentem ki a konyhába. Itt volt még! – A hangom elcsuklott. Senki sem hitt nekem.

Anyu odarohant hozzám, kabátja félig begombolva, arca sápadt.

– Anna, mi történt?

– Nem tudom! Egyszerűen eltűnt!

Átölelt, de éreztem a feszültséget benne. Még ő is félt és kételkedett.

Az órák vánszorogtak. A rendőrök átfésülték a parkot, a szomszédok kutattak a sufniban és a kertekben. A nevem futótűzként terjedt: Anna elvesztett egy gyereket. Hallottam a suttogást, éreztem a pillantásokat.

– Mindig is kicsit szétszórt volt – mondta Kati néni a férjének. – Nem való neki ekkora felelősség.

Apám csak este ért haza a munkából. Az arca merev volt.

– Anna, hogy történhetett ez?

– Apa, nem tudom…

Csak sóhajtott és elfordult.

– Reméljük, hamar megtalálják.

Aznap éjjel álom nélkül feküdtem az ágyban. Minden alkalommal, amikor lehunytam a szemem, Marci arcát láttam magam előtt: nyújtja felém a kezét. Mi van, ha baja esett? Mi van, ha mindez az én hibám?

Másnap reggel megtalálták Marcit – a szomszédék fészerében aludt el, szorosan ölelve a plüssmackóját. Elbújt bújócskázás közben, azt hitte, még mindig játszunk.

Mindenki fellélegzett – kivéve engem. Amikor Marci anyukája érte jött, hideg szemmel nézett rám.

– Halálra rémítettél minket – mondta halkan, de élesen. – Ez soha többé nem fordulhat elő.

Csak bólintottam; a szavai visszhangoztak bennem.

A következő napokban minden megváltozott. A boltban már nem mosolyogtak rám; csak biccentettek vagy suttogtak mögöttem.

– Ő az a lány abból az éjszakából – hallottam a pékségben.

Az iskolában sem tudták, hogyan viselkedjenek velem. Néhányan próbáltak vigasztalni, mások inkább kerültek.

– Bárkivel megtörténhetett volna – mondta halkan Zsófi szünetben.

– De vele történt meg – suttogta valaki más.

Otthon csend lett. Anyu próbált felvidítani, de éreztem rajta az aggodalmat.

– Talán most egy ideig ne vállalj gyerekfelügyeletet – mondta óvatosan.

Apám röviden és távolságtartóan szólt hozzám:

– Meg kell tanulnod felelősséget vállalni.

Olyan voltam, mint egy pók hálójában: minden mozdulatom gyanús lett. Ha elhagytam a biciklikulcsomat, máris rosszalló pillantásokat kaptam.

Egy este meghallottam, ahogy anyu és apu halkan beszélgetnek a konyhában.

– Még olyan fiatal… – sóhajtott anyu.

– De beszélnek róla az emberek, Éva. Nem tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna – válaszolta apu.

A takaróm alá bújtam; próbáltam kizárni őket, de a szavaik ott maradtak bennem.

A hetek hónapokká nyúltak. A pletyka lassan elült ugyan, de számomra minden más maradt. Alig mertem átmenni másokhoz; féltem a tekintetektől és a kimondatlan kérdésektől.

Az iskolában felelősségről kellett előadást tartanom magyarórán. Mintha büntetés lett volna.

– Talán te tudsz erről valami hasznosat mondani – jegyezte meg jelentőségteljesen Tóth tanár úr.

Ott álltam az osztály előtt izzadó tenyérrel, és beszéltem felelősségről – anélkül hogy kimondtam volna az igazságot. Senki sem kérdezett semmit; mindenki tudta, miről van szó.

Néha azt álmodtam, hogy Marci újra eltűnik – és soha nem találjuk meg. Izzadva ébredtem fel; nem mertem visszaaludni.

A legrosszabb talán az volt, hogy már magamban sem bíztam. Tényleg ennyire figyelmetlen voltam? Megakadályozhattam volna?

Egy nap Marci anyukája jelent meg nálunk váratlanul.

– Beszélhetnék Annával? – kérdezte anyutól.

Leültünk a konyhaasztalhoz. Sokáig nézett rám némán.

– Tudom, hogy nem direkt történt – mondta végül halkan. – De értened kell: néha egy hiba is nagy következményekkel járhat.

Bólintottam; könnyeimet visszatartottam.

– Marci még mindig kérdez rólad – folytatta tétován. – Hiányzol neki.

Ez jobban fájt minden szemrehányásnál.

– Láthatom őt? – kérdeztem rekedten.

Lassan bólintott.

– De csak ha készen állsz rá.

Aznap délután ólomsúllyal mentem át hozzájuk. Marci felém rohant és átölelt, mintha mi sem történt volna.

– Játszol velem megint bújócskát? – kérdezte csillogó szemmel.

Könnyek között nevettem és megszorítottam a kezét.

Attól kezdve lassan próbáltam visszaszerezni mások bizalmát – de leginkább önmagamban kellett újra hinnem. Sokáig tartott, mire újra úgy néztek rám az emberek, mint régen; néhányan talán soha többé nem fognak.

Most, évekkel később is gyakran eszembe jut az az éjszaka. Egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy minden megváltozzon. Az emberek gyorsan ítélkeznek – és milyen nehéz újra megbocsátani magunknak!

Vajon hány hibát bocsátanak meg nekünk mások? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre saját magunknak is megbocsátunk?