Az életemet a szüleimnek adtam – most, hogy nincsenek, ki vagyok én?

– Miért nem hívsz fel valakit, Zsuzsa? – kérdezte a nővér a kórházban, miközben anyám kezét fogtam. A válasz a torkomon akadt. Kit hívjak? Nincs senkim. Csak anyám volt, és most ő is elmegy.

A kórterem ablakán át szürke, esős délután szűrődött be. Anyám légzése egyre nehezebb lett, én pedig csak ültem mellette, és próbáltam visszaemlékezni arra, mikor voltam utoljára boldog. Talán húszévesen, amikor még hittem abban, hogy az élet tele van lehetőségekkel. De aztán apám megbetegedett, és minden megváltozott.

Akkoriban Budapesten éltem, egy kis albérletben a Baross utcán. Dolgoztam, tanultam, voltak barátaim, néha randiztam is. Aztán jött a telefon: „Zsuzsikám, apád rosszul van.” Hazautaztam Szolnokra, csak pár napra terveztem. Anyám kétségbeesett arca azonban mindent megváltoztatott. „Nem bírom egyedül” – mondta sírva. Nem tudtam nemet mondani.

Azt hittem, csak átmeneti lesz. Egy hónap, talán kettő. De apám állapota romlott, anyám pedig egyre inkább rám támaszkodott. A barátaim eleinte hívtak, de egy idő után elmaradtak a telefonok. A főbérlőm kiadta másnak a szobámat. Az életem lassan beszűkült: orvoshoz járás, gyógyszerek kiváltása, főzés, mosás.

– Zsuzsa, te olyan rendes lány vagy – mondogatta anyám gyakran. – Nem mindenki áldozná fel így magát.

Eleinte büszke voltam erre az önfeláldozásra. Úgy éreztem, fontos vagyok. De ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy árnyék. Mindenki más élt: a volt osztálytársaim férjhez mentek, gyerekeik születtek. Én pedig csak néztem a Facebookon a képeiket, és próbáltam nem irigykedni.

Apám halála után anyám teljesen összetört. Még jobban rám nehezedett minden felelősség. Néha próbáltam beszélgetni vele arról, hogy talán visszamehetnék Pestre dolgozni, de mindig sírva fakadt: „Ne hagyj itt egyedül!”

Így maradtam. Negyvenévesen már senki nem kérdezte tőlem, miért nincs családom. Mindenki tudta: Zsuzsa az, aki otthon maradt gondozni az anyját. A faluban tiszteltek érte – de soha nem hívtak el sehová.

Egyetlen barátnőm maradt: Erika, aki néha meglátogatott. Egyik este borozgattunk a konyhában.

– Nem bánod? – kérdezte halkan.
– Mit?
– Hogy így alakult az életed.
– Néha igen – vallottam be először hangosan magamnak is.

Anyám állapota az utóbbi hónapokban gyorsan romlott. Egyre többet feküdt ágyban, én pedig egyre többet gondolkodtam azon: mi lesz velem, ha ő is elmegy? Ki vagyok én nélküle?

A temetés után üres lett a ház. Napokig csak ültem a konyhában a régi viaszosvászon terítő mellett, és bámultam a falat. A szomszédok hoztak levest meg süteményt, de senki nem maradt sokáig.

Egyik este elővettem a régi fényképeket: apám fiatalon a Tiszánál horgászik; anyám nevet egy régi majálison; én gyerekként biciklizem az udvaron. Hová lett az idő? Hová lettem én?

Próbáltam újra kapcsolatba lépni a régi barátokkal – de már mindenkinek megvolt a maga élete. Egyikük sem ért rá találkozni velem hétköznap délutánonként.

A faluban mindenki tudta: Zsuzsa most már egyedül van. Néhányan próbáltak összehozni egy-egy özvegy férfival – de én nem tudtam elképzelni magam mellett senkit. Túl sokáig éltem másokért.

Egy nap levelet kaptam a fővárosból: az egyik régi kolléganőm meghívott egy kiállításra. Sokáig gondolkodtam rajta, végül elutaztam Budapestre. A város zaja egyszerre volt ijesztő és izgalmas. A kiállításon fiatalok nevetgéltek körülöttem; én idegennek éreztem magam közöttük.

– Zsuzsa! – kiáltott rám valaki hátulról. Réka volt az, akivel húsz éve együtt dolgoztunk.
– Réka! Te jó ég! – öleltem meg hirtelen.
– Mi van veled? Miért tűntél el ennyire?
– Hosszú történet…

Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam: vajon még lehet-e újrakezdeni ötven felett? Lehet-e saját életem azok után, hogy egész eddig másokért éltem?

Azóta próbálok apró lépéseket tenni: jelentkeztem egy helyi könyvtári klubba; elkezdtem kertészkedni; néha elutazom Pestre egy-egy napra. De minden reggel felteszem magamnak a kérdést: ki vagyok én most? És vajon megtalálhatom-e még önmagamat ennyi év után?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még új életet kezdeni ennyi idősen? Vagy örökre elveszítettem azt a lehetőséget?