Az elhagyott anya árnyéka: Egy budapesti lakás magánya

– Miért nem hívsz fel soha? – kérdezem Esztertől a telefonban, miközben a konyhaasztalon álló hideg kávémat bámulom. A hangom remeg, de próbálom elrejteni a kétségbeesést.

– Anya, tudod, mennyi dolgom van. A gyerekek, a munka, Zoli is későn jár haza… – feleli fáradtan, mintha csak egy újabb kötelező kört futna velem.

– Értem, de… – kezdeném, de már hallom a háttérben az unokám sírását. – Majd hívlak, jó? – vág közbe Eszter, és bontja a vonalat.

A csend visszakúszik a lakásba, mint egy régi ismerős. Az ablakon túl Budapest szürke délutánja terül el, az emberek sietnek haza, én pedig csak ülök itt, egyedül. Néha úgy érzem, mintha a falak is közelebb húzódnának hozzám, hogy még jobban érezzem a magányt.

Eszter mindig is önálló volt. Már kislányként is inkább a barátnőivel játszott, mint velem. Amikor elköltözött Zolival az új lakásba Újbudára, azt mondta: „Anya, most már nekem is saját életem van.” Akkor még büszke voltam rá. Most viszont csak azt érzem, hogy valahol útközben elvesztettem őt.

A szomszédasszonyom, Ilona néni gyakran átjön egy kis beszélgetésre. Ő is egyedül él, de valahogy mindig derűs marad.

– Jaj, Marika, ne vedd a szívedre! A fiatalok már csak ilyenek. Nekik most más az életük – mondja ilyenkor, miközben pogácsát kínál.

– De Ilona néni, én mindent megtettem érte! Egyedül neveltem fel Esztert. Lemondtam a saját álmaimról, csak hogy neki jobb legyen. Most meg… mintha nem is számítanék – fakadok ki egyszer.

Ilona néni csak megszorítja a kezem. – Tudod, néha el kell engedni őket. De attól még fontos vagy neki.

Nem vagyok benne biztos. Eszter ritkán keres. Ünnepeken persze eljönnek, de akkor is mindig sietnek. Az unokáim alig ismernek meg. Néha azon kapom magam, hogy órákig ülök a régi fényképek fölött: Eszter első napja az óvodában, az érettségi bálja… Akkoriban még minden olyan egyszerűnek tűnt.

Egyik este váratlanul csöngetnek. Eszter áll az ajtóban két gyerekkel.

– Anya, muszáj lenne ma este vigyáznod rájuk. Zolival orvoshoz kell mennünk – mondja sietve.

A szívem hevesen ver. Végre együtt lehetünk! De ahogy belépnek, Eszter máris magyarázza a szabályokat: „Ne adj nekik édességet! Ne hagyd őket sokáig tévézni!”

A gyerekek félénken néznek rám. Próbálok mesét olvasni nekik, de inkább a tableten játszanának. Amikor Eszter visszajön értük késő este, alig mond köszönetet.

– Fáradt vagyok – sóhajtja –, holnap beszélünk!

Az ajtó becsukódik mögöttük. Újra csend van. Az asztalon maradt egy rajz: egy ház, mellette egy pálcikafigura – talán én vagyok az? Elmosolyodom és elsírom magam egyszerre.

Másnap reggel Eszter felhív.

– Anya… tegnap este nem voltam túl kedves veled. Sajnálom. Csak annyira fáradt vagyok mostanában.

– Semmi baj – mondom halkan. – Csak hiányzol.

– Tudom – feleli csendesen. – Próbálok majd többet jelentkezni.

Leteszem a telefont. Nem tudom, hogy tényleg így lesz-e. De legalább most kimondta.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg túl sokat vártam el tőle? Vagy csak rosszul szerettem? Lehet-e egy anya valaha is elég jó? Vajon hányan érzik még így magukat ebben az országban?

„Ti mit gondoltok? Lehet-e újra közelebb kerülni ahhoz, akit annyira szerettünk – vagy örökre elveszítettük egymást?”